Oldalamba hasít a fájdalom. - Mi a kutyaisten? - Ordítom és azonnal kapok a helyre, ahova berettámat helyeztem. Sehol semmi. Tisztul az agyam. A rezes mosolyú fegyverét mereszti rám, pisztolyövem belóg a képembe. - Lássuk, mit tudsz! - recsegi a lakótársam. Hátat fordít. Viszi a fegyveremet is. Utána kódorgok. Tudom, nincs más választás. Kimegyünk a pór verte sikátorra. - Negyven lépésről egy-egy golyó. Nem kell megöljük egymást. - mondja cinikus nyugalommal. Kimérjük a távolságot. Izzad a kezem. Kovács vagyok, nem párbajhős. Vajon, ki ez az ember? Mintha olvasna gondolataimban, hanyagul rám kiált: - Amolyan katona volnék! Mostanában fejvadász! Rám fér a gyakorlás, nehogy kijöjjek a formából! nem bánod, ugye?!
De, egyre inkább bánom. Ütött az utolsó órám, gondolom. Megállunk egymással szemben. Méregetjük egymást. Én kellene kezdeményezzek, hogy legyen esélyem. De egyszercsak kimozdul, átnéz rajtam. - Mi a francos fene? - Kiáltja, s tenyerét kalapja karimájához emeli, meghosszítva a napellenzőt. Cselnek vélem. Nem mozdulok. Ő már meg is indul felém, ügyet sem vet rám. Elhalad mellettem. Ekkor utána fordulok. Én is a távolt lesem, a sikátor beszűkülő végét. Egy szoknya... egy nő.
