Karib történetek kalózokról ❤ ! + verseim !!!

Krisztoph Snow

Well-Known Member
The West Csapat
TW Times szerkesztő
Karib történetek kalózokról !

Sziasztok... :)

Arra gondoltam itt megosztom veletek egy régi szívemhez közelebb álló íráscsokromat.

A történet a sokak által ismert 'Karib tenger kalózai' c. film hatására íródott általam.

Kellemes olvasást:

Krisztoph










Krisztoph Snow mondta:
Rímtelen kalandozások - avagy indián egy hajón + zene

Napok óta hánykolódunk a hajón. A legénység valamiféle Port Royalt emleget úticélként, de én közel se hiszek ebben. Szerintem csak arról van szó, hogy a kapitányok nem tudnak dűlőre jutni egymással. Hiába.. egy hajónak egyszerre csak egy parancsnoka lehet, nemhogy még jelentkeznek is a feladatra. Na de nem az én ügyem. De hogy keveredtem el távoli hazámról egy ilyen helyre, ahol minden idegen nekem?! Elmesélhetem. Van idő, míg nem köt ki a hajó. Márpedig egy ideig, még biztos a tengeri betegség fog kínozni. Brr... Fura ez az élet, a jól megszokotthoz képest! Na de ha kész vagy fiatalember, figyelj rám.
- Értettem, Hóvirágszedő! Szemem rajtad. - szólt lelkes hallgatóságom.
- Akkoriban mikor az egész kezdődött máshogy hívtak. Én voltam Vad Bölény, mert sorozatosan a bölényeket vadítottam egymásnak, hogy megosztva őket könnyebb lehessen elkapni a gyengébbeket. Igen, szép vadászidők voltak azok a percek, mikor kergettük a jószágokat. De hát elmúlt ez az időszak is. Egy nap különleges érzés fogott el. Kiakartam menni aznap is vadászni, csakhogy utamba állt a sátram előtt egy cowboy. Pénzt kért tőlem. Mivelhogy az nem volt nálam kezébe nyomtam egy dohánylevelet. Majd meglepve hátralépett és én kiosonhattam, ám nem sokáig örültem, mert észbe kapott és megragadta vállam és visszafordítva rám tette két erős karját.
- Mégis mit képzelsz, te patkányivadék?! Ha azt hiszed elengedlek pénz nélkül, hát jó nagyot tévedsz, te és a tetves törzsed!!! - ordított.
- De hát, kérem nekem semmi pénzem, most is vadászni indultam, hogy legyen betevő. Engedje utam! Legyen kedves a nagysága... - kértem.
- Nem, nem!! Ha nem tudsz itt fizetni, ha valóban nincs semmi értéked, hát magammal viszlek és verítékcseppeddel fogod ezt a percet megfizetni, mikor ellen mertél szegülni.. te, hitvány rézbőrű.. majd meglátod, hogy megbánod! - fenyegetett.
- Na de uram, könyörgöm ne tessék elvinni sehová!! Ez a szülőfalum! Itt nőttem fel! Ha kegyelemből nem, akkor legalább emberi jó szándékból hagyjon békén engem! Kérem!!! - mertem felszólalni, de mintha a falnak beszélnék. Szíve nem volt Üres volt ott belül minden, mintha meg se hallott volna semmit. Rácsos kocsiba dobott és lóra pattant...
- Gyíá! Na Mi lesz már induljatok, ti büdös lovak! GGYIÁ!!!! - kiáltott fel a levegőbe és megrántotta a kantárt, mire el is indult a szekér.
Három nap is eltelt bele az életemből, de egyszer végre megállt a kocsi. Kinyitotta az ürge a kaput és én szaladni akartam jó messzire, aztán leesett, hogy nem tudok szaladni, mivel talán az éjjel bilincset húztak a lábamra. Amilyen nagy volt az öröm a szabadulásra, most annál nagyobb az én bánatom, hogy mennem kell, ahova nem akarok. És a legszörnyűbb, hogy nem is tudom, hova tessékelnek el engem. Csak mentem előre a semmibe, az orrom után, kiszállván a kocsiból, a nagy víz felé hajtott minket a hajcsárunk. Bár érdekes módon fekete volt a bőre neki is, de ezt cseppet se tartotta a környéken senki se furcsának! Meglepetésemre egy hajóutazáson akarták a részvételem látni. Mikor hajóra szálltam egy majmot láttam a kapitány vállán pihenni, akartam is hát köszönni neki, de az ostor ismét csattant a hátam egy részén... és sajgott ismét a seb. Mikor a fedélzetre értünk volt egy eligazítás. Kapott mindegyikünk egy számot és az alapján szólítottak minket. Az hogy ti Hóvirágszedőnek ismertetek engem meg, pusztán az én kitalációm. Nem akartam a régi nevemen bemutatkozni, hátha a családom is elhozzák, mert megtudják a nevem. Kockázatos lenne, ha elárulnám nekik a nevemet. Ez a történet némileg biztonságosabb, mert az élőszóba fektetett mese, már nem annyira veszélyes. Na, de ha partra szállunk végre láthatom a világot teljes pompájában, akkor többektől is hallhatom a saját történetét. Hogy keveredett arra a pontra, ahova épp került és a többit. Maradjunk most csendben kicsit . Hálát adok a napért, hogy megkímélték életünk. Meditálni fogok a nagyszellemnek! Aztán lehunyom a szemem és hosszasan elmerengek a távolba. Kizárom a külvilágot. A hangokat. A szavakat, melyek sértették fülemet. Azokat a kérdéseket, melyeket eddig válaszoltam. Mindent. Kezdem hallani a Nagy szellem hangját! A csengést a csendben, a tavaszi szellő fuvallatát, ami hűsen átkarolja remegő testem. Evező kezem is megpihen ebben a pillanatban. De aztán egy arcot vélek megpillantani a behunyt szememen túl. Szólni próbál. Szólni, de én nem akarom meghallani valamiért. Aztán végül megunja és felém nyúl... megpofoz.
- Hé, nem hallod mit beszélek, te kutya!? Épp szóltam te meg, mint egy hülye csak ülsz!! - kiáltott rám a démonja. S felébredtem újra a rideg valóságban találtam magam hirtelen. Megmarkoltam megint a lapátot és folytattam az evezést, a hajó oldalában. Szótlanul. Válaszra se méltattam, azt ki megzavart. De végtére nem érdekelt ez a történet annyira. Ez a része nem is volt érdekes. Érdekesebb volt, mikor majdnem halálra korbácsolt a kapitány fia. Az az eset is ebből pattant ki, túl sokat akartam volna meditálni és megunták. A legénység korbácsolást akart, hát megadta a kapitány nekik a lehetőséget. Iszonyatosan fájt, de túléltem ezt is, bár magam sem értem, hogy bírtam a megpróbáltatást. Három hold is elmúlt, hogy a hajón voltunk, de a honvágy már rég csendes volt bennem. Éjszakánként ficeregtem még ugyan, de kezdtem hozzászokni az új otthonomhoz és ahhoz az érzéshez, hogy talán soha többé nem látom a régi falut. Akkor régen mikor elszakadtam, akkor is ezt éreztem, csak másképp. Azt éreztem, hogy hátha lesz egy nap, mikor véget ér az örökös vadászat a földjeinken. A véget nem érő dús legelők királya elveszti területét, Vad Bölény egyszer nem ezen a néven lesz ismert, hanem teljesen más lesz. Ez az érzés félelemmel töltött el régen.. és lám be is igazolódott kudarc formájában. Nem azt mondom, hogy rossz ez a nagy világlátás, de sokkal jobban szerettem szülőhazám, mint egy hajón robotolni olyanoknak evezni, akiknek a nevét se ismerem, mert nekem is csak egy számom van gyakorlatilag. Kezdtem is megunni éppen ezért a hajón tett szolgálatot, de lelépni meg nem lehetett. Láncok kötöztek a társaimhoz. Vasláncok, melyeken nem fog semmit sem az idő. Nem volt semmi életünk ezen a hajón. Reggel kürtszóra keltünk, [item=1909000]kat adtak nekünk mosakodni és pár falás lepényt, hogy szolgáiknak legyen energiája a napra. Evés után sötétedésig dolgoztunk megállás nélkül. Aki nem bírta? 50 korbács és máris ment neki újra. Nem csoda hát, hogy az én meditációm mennyire kiborította őket! De szerencse kifejlesztettem magamban egy csendfohászt, ami közelített, ahhoz, mintha meditációba fejteném ki bánatom. A lényeg az ismétlődő mozdulatokba gyökerezett. Ahogy eveztem, úgy bírtam egyre a munkát. 1-2-3-4. Ütemre hangolódtam...

~







Krisztoph Snow mondta:
Egyik nap szivart lopott bajtársunk. Nem szívtuk el, hogy megmaradjon későbbre is. De körbeadtuk egymás közt. Az illataroma szinte részegített bennünket. Azóta se feledem azt az érzést. Mi négyen egymás közt egy szivarral a kézben. Sötétben. Mondanom se kell akkor követtem el azt az első törvénytelen tettet, amit örömmel hajtottam végre, ugyanakkor biztos, hogy kivégeztek volna, ha akkor rájönnek, mit teszünk. Ja, ha rájönnek..

- Add nekem is Hóvi!! - türelmetlenkedett már mellettem Aranykezű.
- Hmmm.... - mámor töltötte be érzékeim - Adom már, jó-jó, csak emlékeimbe akarom menteni ezt az isteni levelet. Amúgy tudsz még szedni tőlük ilyent, Guba? - fordulok testvéremhez.
- Hát, Hóvi ehhez is nehézségek árán jutottam hozzá. De meglátom mit tehetek. - válaszolt és átvette Aranykezűtől a cuccot.
- Az jó volna, ha szereznél még, mert tényleg tetszik nekem ez a szivar. Nagyon különleges! Talán jobb, mint odahaza. - szólt közbe John, mire én..
- Nem, az kizárt! Az otthoninál nincs jobb, akármilyen finom ez.. - és miután megszagolta visszaért hozzám a dohány.
Kedvem támadt ettől az érzéstől verset írni, csakhogy semmi rímet nem kaptam akkor éjjel a nagy szellemtől. Talán a láncok miatt. Elvégre a rímeket is be lehet börtönözni, hiszen a szabadság sokkal több költőt megihletett az életben, mint egy rabságban eltöltött idő. Bízom benne, még lesz alkalmam szabad szemmel nézni a világot. De persze most öt percig se gondolok erre a kívánalomra, máris lebukás veszélye fenyeget.
- Francba! Éjjeli őrök! Gyorsan, Hóvi.. ide a szivart! Majd visszakapod! Elrejtem a csizmám aljába! - hadarta gyorsan Guba s adtam is át neki amilyen hamar csak tudtam és lefeküdt mindannyiunk a padlóra, mintha csak álmunkból riadtunk volna, de alszunk tovább. Mikor mellénk értek, úgy tűnt gyanút fogtak, mert szólították Guba számát: "G-633"

- Lépjen ki a többiek soraiból! - szólt az ügyeletes tiszt, miközben nyújtotta neki a kulcsokat a lakatjához.
Mit akarhatnak? - gondoltam kérdőn magamban barátomra sandítva - De aztán Guba társam felállt és megszólalt:

- Nem lépek ki! Velük maradok! Nem hagyom, hogy elvigyenek innen! Ha el is visznek, az nem az én akaratom! - szólt erélyesen, de meghűlt a vér mindenkiben.

- Hoppá! Kapitány! A G-633-as egy agitátor! Mi legyen a sorsa? - fordult a tiszt a hajó kapitánya felé, akinek hangját a hajó gyomrából várták, de a válasszal elő lépett a holdfénybe a hidegvérű parancsnok.

- Mélybe vele! - szólt.

Guba hiába tiltakozott ez után, hiába rándította volna karját ellenszegésül, az őrök különös kegyetlenséggel kezdték végre hajtani a parancsot.

- Na, hat-harminchármas, gyere vagy én megyek érted... Hidd el, nem fog fájni, csak kezdetben.. amikor érzed, már az éles cápafogakat. - mondta az őr

- Ha azt akarod, hogy ott legyek, értem jössz. Nem fogok egy tapodtat sem a barátaimtól elmozdulni! - felelt Guba Rezzenéstelen arccal.
Az őr már közelített Guba felé..

- Hagyd! Állj meg, Jack! Beszéljen előbb! Ide figyelj, te mihaszna! Ha azt akarod, hogy kegyelmezzek, hát most mond mi bajod és menten kérj bocsánatot mi tőlünk, de gyorsan különben itt helyben lőlek le, mint annak a rendje. - szólalt meg a kapitány.
Erre mindenki értetlenül nézett, hiszen vajmi kevés elítélt részesül a kapitány hihetetlenül ritka kegyében. De Guba szólni se bírt.
- Na, jó! - szólt a kapitány - tudja itt valaki, mi a fészkes fene baja van ennek a semmire kellőnek? - kérdezte fennhangon.
Egy ideig senki nem mert megszólalni. Majd...
- Én! Én tudom! Egyszerű erre válaszolni! Sok ok közt az is gondot okoz neki vagy akár nekünk is, ahogy beszélnek velünk. Már megbocsássanak, de maguknak robotolunk egész álló nap és mi hálát kapunk? Semmit! Na! S még maguk értetlenkednek, ha valaki, mint Ő fel mer lázadni! Hát, tudják mit? Menjenek ahova jöttek. Tudják hova! És még számos okot tudnék sorolni, de nem akarok "agitátornak" látszani. - én szólaltam meg!

...



Krisztoph Snow mondta:
...

Rímelő kalandozások - Avagy éled az életed

" Már elrabolták a mi szép királynőnk,
egy véres éjszakán,
de még miénk, a föld, az ég, és az Óceán.

▬ Tessék énekelni Ám :)/

Jó-hó, indulj!
hátra sohase nézz!
Fel-fel, tolvaj csapat!
Itt a lét a tét.

Jó-hó, vár a kaland!
Hátra soha se nézz!
Fel-fel, tolvaj csapat!
Itt a lét a tét. "


( Zene ) Mozdulatlan álltam farkasszemet nézve a halállal.. a kapitányunkkal. Aztán hátranézett és én le a fedélzet padlójára. Vártam mit reagál, de egy kis habozás után odajött felém. Megölelt. Igen, megölelt és beszélni kezdett hozzám, de csak hozzám a fülembe súgva:

- Ha tovább akarsz élni, mint most fogom mondani fennhangon hunyászkodj meg én előttem barátoddal és nem esik bajod, másként vízbe fúlsz. - mormogta és éreztem bőrén a szesz émelyítő aromáját.

Hm, ha most betörök az akaratának túlélem ezt az egészet, de ha nem akkor lelő, mint egy kutyát mindkettőnket. Csak egy módot tudok, ami a biztonságos ámde ugyanolyan kötelező út lenne, mint az eddigi.. az pedig, ha teljesítem, amit kíván. De akkor figyelembe kell vennem azt is, hogy társaim egy áruló képét látják bennem, én ebben a tudatban élni viszont sose szerettem. Kellene lennie valami helyes megoldásnak, ami ugyanúgy jó nekem, mint a kapitánynak. Kinyújtom a kezemet neki, mikor reakciómat várja végül és hozzáteszem

- Ez életem legszebb éjszakája, Uram! - köhögök - Álmomban sem gondoltam volna, hogy ma szemtanúja leszek egy bátor ember nyilatkozatának, miszerint elmondja fogva tartóinak a véleményét! Kérem, engedjék meg, hogy szívből gratuláljak neki, de maguknak is, hogy tűrik és tűrik és még mindig itt vagyunk, életben hagytak két zendülőt, akiknek már szinte rég akasztófán volna a helyük... Tényleg ám! Mély tiszteletem önök felé! - fejezem be és azzal társaimra kacsintok, mint biztatásul.

A férfi rám meredt. Hosszasan fürkészte tekintetemet, azt várta mikor lát egy hibás rángást az arcomon, mely jelzi, hogy nem mondtam komolyan az elhangzottakat. Sajnálatos mód hamar rá kellett döbbennie nem is fog többet nyerni, így felhagyott kíváncsiságával.

- Munkára lusta csürhe! Munkára! Fel kel a Nap is mire összekészülődtök! Ma korábban kezdtek ezen sajnálatos esemény következtében. Okoljátok bajtársaitokat...

És ezzel a mondattal zárta reggeli napnyitóját, minek után zárta sorait és már nem is láttuk, hát visszavonult a fedélzet alá. Aznap a szokottnál füllesztőbb forróság kínozta a csapatot, patakokban folyt a víz rólunk. Szinte nem is kellett inni kérnünk, úgy enyhítette szomjunk az a sós nedv. Hát, igen.. kemény az élet a hajó oldalán, de el se bírom én képzelni és szerintem a többiek sem, hogy milyen lehet a kapitányként kormányozni a hajót. Hogy milyen lehet irányítani egy cél felé talán meg se tudjuk, hisz nekünk ez a sorsunk, evezni. Evezni és robotolni, szolgálni egy felsőbb hatalomnak, akik gyorsabbak voltak, akik erősebbek, előbb voltak rá képesek, hogy kezükbe vegyék az irányítást. Talán, mert több sütni valójuk volt, nem tudom, igazából nem is számít nekem, ez olyan dolog, hogy ami nem a dolgom azzal nem kell törődnöm, holott mégis nekik szolgálok, de ha nem kérnek többet, úgy ki vagyok, hogy magam jelentkezzek, ha mást is tudnék segíteni? Ők úgyis elintézik, amit akarnak, soha senki nem kérdezte a véleményem, nem vagyok olyan mint ők. A sors szerint szolgálatra születtem és ezt rég elfogadtam, amióta a hajón raboskodom társaimmal.. raboskodom, hm ismét egy szó, ami érdekesmód örömmel tölt el, mert ellentétes érzéseket kelt bennem. Valójában nem is rabságnak fogom már fel, hanem egy kirándulásnak, ami kicsivel hosszabbra sikerült, mint gondolni mertem. Egészen megkedveltem ezt a hajót, szinte már-már otthoninak tekintem. Szerintem, ha azt választhatnám simán maradnék itt, mintha második hazám volna. De fel kell ébredni az ábrándozásból, míg én közben gondolkodom evezés közben, addig egyik társamat név szerint Ragettit elhurcolták ostorra, csak mert kifáradt. Ennyit a hajnali szent beszédemről. Ez a kapitány sajnos még mindig nem tudja, hogy kell bánni szolgálóival. Na, majd kiderül, hogy boldogul egyedül halála percében. De elég a szövegből, ideje volna cselekedni. Ideje felszabadulnom, ahogy már rég tennem kellett volna szerintem. Próbát cselekszek magammal.

- Áúú!!! - kiáltok fel és eldőlök - nem bírom többé az evezést! Elegem van, dobjatok az óceán mélyére! Csak legyek végre szabad, könyörgöm...

- Mit beszélsz, kutya?! Azonnal folytasd vagy seggbe lövöm tested! Vagy akár kaphatsz ötven korbácsot is mint a társad! Szóval viselkedj és folytasd.

- szólt az ügyeletes tiszt, aztán mielőtt megunná én feküdtem, nem mozdítottam az evezőt meg se közelítette a kezem, de a magasba szegeztem jobbom. Mutattam neki fel az égre. Nem értette. Felém céloz egyszerre. Aztán úgy tettem, mint aki észre veszi és felé fordítottam a fejemet. Próbáltam egy könny cseppet kigördíteni a szemem sarkából, de helyette csak veríték jött.. azt hiszem. A tiszt felém közelített. Hallottam a padlón feküdve hangos lépéseit, mint valami antilop jön. Mint valami antilop a sérült oroszlán felé. Bizarr, igaz-e? Nehéz lenne megmondani előre mi járt a fejében, ám a puska még nehezebb volt, mint hittem, amivel szinte halálra vert és utána rám dobta, mint valami selejtre.

- Elszállítani! Nem jó már semmire.. - mondotta pökhendi ábrázattal, persze én még tudatomnál voltam, igaz mi igaz alig-alig, de kis erőmmel tudtam annyit üzenni bajtársaimnak, hogy visszatérek hozzájuk és kiszabadítom őket!

- Parancsnok úr! Mit csináljunk a tetemmel? - érdeklődik egy matróz.

- Dobják csak a mélybe, ahogy ez kérte.. majd meglátja milyen érzés, amit inkább ne akart volna igazán. - felelte.

- De Uram! Ő még él félig-meddig! - furcsállta az ember.

- Ne aggódjon, kolléga.. majd a vízben kimúlik. - unott képet vág - csak dobja már be, különben lefokozom és mehet vissza hajópadlót súrolni, mint anno rég!

De... - felettesére néz, mire az ingatja a fejét s mutatja a parancs végrehajtásának helyét - Értettem, uram. igenis.. - szólt a tengerész csalódottan.

Iszonyú nagyot csobbantam meg is fájdult bele a fejem, de ami ezt követő jött, szerintem vissza sírtam volna az eddigieket. A víz kezdett hidegebb lenni, ahogy a Nap a horizont alá bukott és én csak lebegtem a felszínen, tetszhalottként. Vad halakat eddig még volt szerencsém elkerülni, ám pisztrángraj viszont épp alattam úszhatott el, hiszen valami nagyon csiklandozott és hátranéztem víz alá a színe is hasonlított. Aztán órákig így lehettem még a sötétben is, de a nagyszellemem nagyon vigyázhatott rám mert nem éreztem veszélyt. A sebeim a vízben valamelyest kitisztultak a só is fertőtlenített bizonyos szempontból párat.. és csakhamar feltűnt egy hajó a láthatáron. Nekem már nem számított barátok vagy ellenségek, legyenek akárkik ellenségnek is örülnék csak mentsenek ki és jussak valamire a szabadságom kiépítésében. Közeledett felém megállíthatatlanul, mikor már legközelebb érkezett hozzám már-már azt hittem észre se vesznek rajta és átsiklik rajtam, sőt mi több nekem jön és elsodor. De mikor elkezdtem inteni, a hajón szolgáló felderítő meglátott fent a hajó magasában. Rögvest le is kiáltott a kapitánynak, hogy ember a vízben, mire ő kiadta a parancsot a felvételre. Dobtak nekem egy kötelet és én felmásztam ügyesen, nehezen, húzva a lábamat. Mikoron végre felértem egy seregnyi szempár szegeződött az ázott indián képére. Jött is bizony a kérdés áradat pillanatokkal később, csak én meg lihegtem, mint az űzött vad, akinek sorsát láb alól akarták eltenni s nem sajnálhatta senki, hisz nem ismert olyan közönség, akik most engem néznek és válaszokat akarnak. Mondtam nekik egyszerre csak egy, mikor volt egy kis szusz bennem hozzá.

- Miért sodródtál a vízben? Honnét szalajtottak? - kérdezte egy köpcös szakállas őszesedő jóember.

- Hát tudjátok, sokáig hánykolódtam a nagy vízen, amire egy másik világból hurcoltak el, de aztán meguntam azon a hajón, min voltam a rabszolgaságot és kidobattam magam a mélybe, azaz a vízfelszínre, mivel próbáltam túlélni azt, amit rám mért a sorsom. Megtudnátok mondani mi a tervetek velem most, hogy kimentettetek? - érdeklődtem lihegve.

Egy ideig elvonultak a kapitányért és csendben tanakodtak, aztán visszatértek, de már mögöttük jött egy tekintélyesebb úr is. Vártam, már csak vártam mi következik, a rosszat is fogadtam volna szívesen, a korábbiaknál rosszabb, úgyse lehet - gondoltam magam - azzal aztán előlépett a hajó parancsnoka legénysége mögül és rám szegezte kardját...





Krisztoph Snow mondta:
- Rabszolga voltál? - kérdezte kifejezéstelen ábrázattal.

Láttam, ahogy a lobogót fenn lengeti a szél, a szél... amivel olyan rég játszottam.

- A szél testvére vagyok. De minthogy nem ismerem az urat, így nem tudja mit éltem át ez alatt az idő alatt és mitől estem el, miután földemről elszállított egy rabló banda feje. - jelentettem ki erélytelenül, megfáradva.

A kapitány végig nézett rajtam, de szótlanul. Egyelőre nem adott parancsot a legénységnek azonban bal mutató ujját hátrafelé tartotta fel a magasba nekik, figyelmeztetve őket, mindjárt dönt rólam.

- Mit csináljak veled? - szólt aztán mosolyogva.

Szólni se bírtam. Vajon komolyan beszél vagy csak játszik prédájával? Jó ember vagy rossz? Nem igazán láttam a lelkébe, olyannyira el tudta zárni más elől az érzéseit. A szemében se láttam olyan csillogást, mint bandájának embereinél. Megszólalt ezt követően egyik embere, egy a többinél hosszabb fekete hajú fiatal, sármos férfi, aki mintha értene az ura szavára hatni, emellett különösképp nem is érezte magát csekélyebb embernek kapitányánál.

- Jack! Szerintem ne engedjük el azonnal, hátha még szükségünk lesz az erejére, továbbá, ha némi időt pihen, akkor felépülhet és ő is tud nekünk segíteni a harcokban. - tanácsolta a legény.

A kapitány pár szót váltott vele suttogva. Ahogy egymás mellett álltak összetették fejük és egymás érveit, ennek ellenére megszólalt Jack Kapitány...

- Levitetünk egy cellába, míg gyógyulsz, utána határozunk érdemben az életedről. - szólított meg és utána egy matróz felé intézte parancsát - Vidd az egyik fedélzet alatti zárkába. -jelentette ki egyhangúan.

Aztán oszlatta a tömeget, munkára tért hát mindenki és ő is visszavonult a kormányhoz. Legalább nem kínoznak, ölnek, ölelnek, gúnyolódnak... Több a semminél, szabadon pihenhetek így is egy tömlöcben, holott pont a szabadságot keresem, de legalább láncot nem kapok a fogdában, noha a rácsok se valami kedvesek szívemnek. Ameddig lépünk a karcer felé le a hajó gyomrába, kérdezget tőlem lényegtelen dolgokat Pintel. Megtudtam a nevét, míg beszélt és beszélt be is mutatkozott közben. Aztán megérkezünk, én be ő viszont kint marad és rám zárja az ajtót. Nem megy el. Tovább beszélget velem és válaszokat vár, amikre szinte nem tudok jelen helyzetben felelni, így inkább csak kérek egy kis friss vizet tőle. Talán azt még szabad, annak dacára, hogy fogvatartott vagyok momentán. Gyorsan hozott is nekem egy kicsit kedvesen, ami csak úgy csorgott le a torkomon, már szinte elviselhetetlen volt a szomjam. Hiszen mióta voltam, már én étlen.. szomjan. Hmm.. Étlen! Az idejét se tudom mikor kaptam magamhoz egy-egy jó falatot, hát kértem azt is az őrtől csakhogy erről viszont meg kellett kérdeznie a feletteseit. Rosszat sejtettem, be is igazolódott, mikor visszatért a hírrel Pintel. Nem kapok egyelőre kosztot. Vajon, kik akarnának kiéheztetni? Vagy csak akarja látni valaki meddig bírom a kiképzést? Gondolom a kapitány biztos nem, nem olyannak tűnt, mint, aki kínozni szeret vagy akarna bárkit is. De aztán ki tudja, lehet csak a legénységtől kérdezte meg Pintel és szórakoznak velem.. nem tudom én ezt. Bezárva még egyébként se, mint amúgy sejteném. Hiszen, így nem látom mi folyik a hajón. Mindenesetre kb. tíz-húsz perccel utána, hogy válaszolta nincs elemózsia, bár lehet még később, mert elszenderültem egy szösszenetnyit, viszont arra ébredtem, hogy kiugrott belőlem félálomban egy kis durcás szó, ami többé-kevésbé akaratlanul esetleg talán picit szándékosan fennhangon hangzott tőlem, de hogy az őrszem is meghallja:

- Jellemző.. - dünnyögöm, de hozzáteszem - ha már csak egy kis táplálékot kérek, egyből haljak éhen.. ez a beszéd !!

Nem tudta mire vélni ezt a stílust, aztán meglepődötten felelt valamit, örülve neki, hogy éber vagyok megint és van beszélgetőtársa....

- Nem értem mi a problémád, de nyugalom a kapitány biztosan tudja mi a terve veled. Eddig sosem hibázott, ha fejébe vett valamit is! Szóval, nyugalom. - szólt válaszul mosollyal arcán, mire én:

- Te, Pintel könnyen beszélsz, nem te raboskodsz.. én csak egy kis harapnivalót kértem, azt se kaptam és itt vagyok bezárva, hogy gyógyuljak, de fedélzeten nem tudnék gyógyulni a te kapitányod szerint.. tudod, te milyen éhezni és elhagyni az otthonod akaratod ellenére?! Én tudom! Vagy éppenséggel tudod te milyen valójában szabadnak lenni? Hmm.. vajon azt is jobban tudom? -tettem fel a kérdésem neki, de láttam elindul a tömlöc bejárata felé...


A kulccsal kinyitottuk a zárat a kapunál is, majd csak ezt követően szabadultunk ki a fedélzetre. Ott adott nekem az én őrző barátom egy másik ruhát körül-belül olyant, amilyen rajtuk kalózokon is volt és beálltam a legénység közé, hogy elvegyüljek. A tervem egyszerű volt. Élni és túlélni. Reméltem magamban, hogy a kapitánynak nem tűnik fel a fogdából a hiányom, így hát próbáltam jó matrózként viselkedni. " Fel - fel az árbocra részeg tengerész, húzd a vitorlát, húzd csak azt... " - ilyeneket dúdolgattam, danolgattunk magunk közt munka közben és még a szelet is a közelemben tudhattam. Pár hónap és belejöttem, de meg is kedveltem az egészet és megannyi kalandon átmentem sőt harcoltunk is mi együtt. Ez lett szinte a hivatásom. Ha bárki bajba sodródott segítettem rajta és szerintem el is felejtették azt a rabot, akit egykor cellába zártak. Én meg Szellő-hozta néven mutatkoztam be az új barátaimnak. A hajam is megváltoztattam, levágtam rövidre és a kezdeti ráncok, sebek, melyek lelkileg, de testileg is érintettek hát azokat sikerült eltüntetnem valahogy pár aranyért cserébe a hajódoktornál. De a célomat hónapokkal később se feledtem, amiről a cellában beszélgettem Pintel barátommal. Sőt, azt se feledtem, hogy egy nap innen is fel kell mondanom, nem lehetek örökké matróz és nem hagyhatom, hogy míg én itt dolgozom a tengeren, addig az egykori bajtársaim szolgáljanak egy olyan urat, aki nem becsüli meg a munkájukat. Emlékszem tisztán azokra a kínokra ezért nem feledhetem őket. Ha az a sorsom, hogy én is a hatalmasok közé emelkedjek, ha erre vágyom, azért tennem is kell keményen és ezt Pintel is jól tudja. Szép szavakkal nem jutok semmire és a kapitánynak kizárólag a tettek számítanak. Már pedig ha el akarom érni, hogy nagyra nőjek a szemében, akkor meg kell mutatnom mire is képes az indián erő valójában. Be kell mutatnom mindegyik kapitánynak, akár itt, akár ott, hogy lebecsülnek minket. Mindössze csak még nincs ehhez tervem.. tervünk. Ugyanis Pintel még pár tagot összetoborzott nekünk egy esetleges lázadáshoz. Minden megosztottam velük egyik ilyen harcias kedvünkben éjjel. Sok ötlet felmerült, de végül arra jutottunk csak akkor érhetünk el valamit a kapitányság ellen, amikor éppen kalandoznak, merthogy akkor éppen eléggé le vannak foglalva a saját bajukkal és akkor mi is szabadon felküzdhetjük magunkban egy-egy jó parancsteljesítés közben. Míg ilyen estéket éltünk át mi együtt kb. húszan addig hosszabbak voltak az nappalok, de a Holdat is több ideig érezhettem magam felett. Ennek révén történeteket is mondtunk egymásnak az összejövetelek közben. Történeteket, amelyek velünk estek meg, én szokásomhoz híven rímekbe foglaltam kalandjaimat, még akkor is amikor éppen kincskeresés zajlott gyakorlásképpen a parancsnokság megbízásából, de mi elbújtunk egy kis időre a hajó egy zugában. Akkor esett meg például egy olyan mosolyogtató tanácskozásunk emléke is, mikor megköszöntem a társaimnak, hogy ott lehetek közöttük, ezért jelképesen, de kaptak tőlem egy ajándékot. Rímeltem újra nekik, de egy komplett verset, melyet még otthon a földemen írtam pár régi társammal, de akkor még nem volt sok értelme, mert különösnek tűnt, amiért spontán kerültek helyére a szavak és most felolvasva nekik olyan, mintha akkor régen tudtam volna előre a jövőt. Így hangzott a vers:



Mikor befejeztem a szavalást, láttam az arcukon mosolyt, de mást is. Vegyes érzelmeket, amiket egyelőre nem tudtam rögtön beazonosítani, mert, amit akkor láttam rajtuk azt máshol nem is nagyon. Mindenesetre -gondolom- őszintén tetszhetett mindenkinek, aki hallotta tőlem. De persze csak gondolom.

...

" Hűs ágyból a Királynőt elragadták,
s a Király száműzte már,
miénk a tenger, s hajónk a széllel
messzi vizekre száll.

Jó-hó, zászlót fel,
s ha elborít az ár,
hív-hó, tenger koldusa,
örök szabadság vár.

Jó-hó, a zászló lengjen,
s ha elborít az ár,
hív-hó, tenger koldusa,
örök szabadság vár.

Van, aki meghalt de van, aki él
s ha tenger útjára tér
őrzi a kulcsot, mi nyitja a titkot,
s az ördögtől se fél.

Feljajdul a dal, zengve peng az arany
a hullámsíron át
halld a szót, fordíts hajót
a Király vár reád.

Jó-hó, a zászló lengjen,
s ha elborít az ár
hív-hó, tenger koldusa,
örök szabadság vár. "


Ti most:
Rímszelence trilógia - II. részét
olvastátok.

Köszönöm a figyelmet és örülök, ha megtetszett.






Krisztoph Snow mondta:


A kalóz területek katonái ~ avagy a rejtélyek övezte szelence

Piros és kék szín kerít hatalmába engem, mindig mikor gyöngyökkel képzelgem. De szokott lenni még sárga, zöld és szürke, ezüstös igaz, de elém került egy fekete. Mind közül a legszebb, de mágikusabb is, hisz szemem róla nem vehettem le, megidézett kicsit.. az a néma csillogás, ami magával ragad, ha nézni akarom, ha akarja, hogy lássam, hát úgy mindig róla láthatom saját magam.. és társaimnak büszke vigyorát, hogy egyedül harcolunk és győzelmet a kalóz arat midőn már beszél hozzá a túlvilág. De most egy képet látok s ahol szaladok is gyorsan, de lassítok egyszerre, mikor fordulnom kell hátra, hisz kiált utánam egy szép mátka. Mátkája hű urának, ki a széllel vágtat, széllel játszi könnyedséggel csak játszadozhat. Fellép testvére ellen, mint hős bajnok és úgy alakítja a kacér párbajos szerepét a jó szellemek ellen, akik azt képzelik, hogy még élnek itt a határtalan fennsíkon lenn. Mert az apacs barátja szereti ezt a kisded színműt, így mindig előadni, jóllehet érzi, hogy véges története ennek is, de az öröklétet kívánja pusztán ezzel megragadni. Kézbe veszi kardját és lesújt a szellő erejére, életerejével átvág valamit, amit csak elképzel és a fuvallat ezután súgja neki, most már ideje mennie mindkettejüknek hát fel az égbe várja a nagy-szellem, így a légáram lelécel. Tán tolakodás volt, így bejelenteni a távozást vagy talán köszönés nélkül mennie, de ha belegondol mindkettő, úgyse ment el örökre. Visszatér a játszópajtás egy idő elteltével úgyis, mert társa nélkül nem élhet, akit szeret az ara: Katy, hisz már a nagy ő is hívja-várja, mire már ugrik, pattan a lóra, találgass, hogy vajon ki, ha nem a csodákkal teli vérbeli deli. Száguld lován a végtelennek ígérkező szerelembe, a tiszta értelembe, ahol a szív nem szakad soha, kiapadhat a magány keserédes pokla. De jaj mikor megérkezik a mátkát még láthatja, de a zavarosság sokat változtat rajta. Más lett, míg a lóról is leszállt, odalép hozzá és a mátka nem ara többé már. Szörny az egy éles fogakkal teli, mint bestia, fúria, kinek mi, noha úgy tesz, mintha csókot kívánna adni, a dalia is viszonozni próbálja, igaz az egészet abszurdnak tartja és jól is gondolja, hisz a következő pillanat csók helyett számára olyan leckét tartogat, hogy a hárpia leharapja az élharcos fejét, így ez az álom végéhez ért.

[ Hey \_ =:) Kattints ide most! ]

Izzadt testtel nyitom ki két szemem riadtan. Rémálmokat láttam. Nem tudom megmagyarázni, mert az egész olyan hihetetlennek tűnt, de egy pillanatra még emlékszem. Démon, Vitéz és a játékom.. én. Olyan mintha üzenne valamit a szél, nekem meg nem esik le a világ minden kincséért se, hogy minek kéne leesni, a tantusznak jó, ugyanakkor a választ nem találom, a megoldást se találom ki, ha belegebedek akkor sem. Zavaromban lángot gyújtok gyorsan a fáklyámra, viszont a többi bajtársam már rég elaludt, mint a tej. Ezzel csak idő kérdése mikor ébrednek fel. Hoppá, Prézli a kutyám máris éber, szerinte még az álom hatása alatt állok ezért regélek rímmel. Gyorsan eloltom a fáklyát, mivel nincs itt semmi vész, csak a sötét csillagokkal teleszórt éj, amitől nem érkezik veszteség. Hú, ez meleg helyzet volt én mondom, ám csak hittem rövid ideig a jelenben, merthogy felébredt a barátom, akit még mindig Pintelnek neveznek.

- Mi ez a ricsaj? - mert ugatta a kutya, nincs csontja - Minek kell itt lármázni?! - szólt meghökkenve, választ adok egyszerre.

- Semmi baj, Pintelke! Aludj tovább, mit sem törődve...

- Na, jó, de ne szivass, épp elég nekem hallgatni a rímeid napközbe, de még este is... a becézésről nem is szólva, jobb tennéd, ha elhagynád, nem komálom! - figyelmeztetett az szelíden

- Rémálmom volt ezért rímelek, hatás alól még ki nem jöhetek, ezért kellett a becézés, hogy pezsegjen a rím és most álmodj újra, azért meg hogy felkeltettelek elnézést. - felelem, mire ő nekem.

- Te is aludj inkább, no.. joszaka'

Aztán visszafekszem, de már nem jön szememre álom, eltűnt minden miben voltam és bennem maradtak a rímek nekem.. csak nekem. Más meg már unja, én meg épp csodálkozom erre, na de éjszaka!? Éjjel persze, hogy nem egy jó dolog rímmel kelteni valakit, főképp, ha az épp alszik. Mélyen van lent valahol máshol én meg visszavarázsolom pár szóval a valóságba az álomból.. az álmokból.. egy egész világból.

...

Napsütés ébreszt hajnalban a fedélzeten. Jó sokáig ábrándoztam az éjjel. Alig tudtam visszaaludni, bár azért csak sikerült, ha ilyen kipihentnek érzem magam. De nem lustálkodhatok örökké, Steve már vár rám, hogy szedjem az elhasznált hajóharangot és aztán leadjam neki. Ő majd tudja hova kell tenni, nekem csak a gyűjtés a lényeg. Így egyeztünk meg az üzletünk elején. Ő neki gyűjtök én cserébe pedig kapok tőle fegyvereket, meg mindent ami robban, hátha szükség lesz egyre, mikor épp kincs után kajtat a csapat. Múltkor amúgy is azért hiúsult meg egy küldetés, mert nem volt elég lőszer. Most legalább teszek érte, hogy kikeveredjünk a hiányból. Egyébként szólnom is kell Stevenek, hogy a kapitánynak van elrejtett whiskyje és tudok tőle szerezni. Na, azoknak biztosan hasznát veszi majd Steve, hiszen szakács. Nos, ideje dolgozni. A mai napi munka különösen könnyedén megy, annál is inkább, mivel eszembe jutott egy régebbi emlékem azokból az időkből, amikor még szülőföldemen ügethettem naphosszat és arról mesélek a fiúknak. Közben meg pár dolgot szedek össze Stevenek, mialatt a hajó kormányzásával is vannak teendőink.


─ Szerencsére támaszkodva - kezdtem el.

─ Lenge szellő süvített keresztül a völgyön. Egészen különleges nap volt. A falka is lejött a hegyekből a tisztásra. Szerencsém volt. Éppen abban a völgyben heverésztem, ahol nap-mint nap szép napsugár szokott a felhőből előjönni.
Lehunytam a szemem. Kinyitottam. Ismét becsuktam és újra ki. Így ment ez, míg el nem nyomott a mély álom. Őt láttam. Azóta, mindig mikor lehunyom a szemem és álomba merülök, őt látom lelki szemeim előtt. Csak áll és néz rám, nyújtja a kezét nekem, ahogy akkor tette. Nem tudom álmom megfejteni, mert zavaros az egész és még az álomfejtőnk sem tudja, mit jelenthet. Azzal küld el, hogy biztos csak az emlék. Hogy csupán az emlék él bennem, még mindig, amit nem tudok megemészteni, mert nem tudom kiadni magamból a további útjára, mert valami nyomaszt ezzel kapcsolatban, még mindig. Na, de vajon mi lehet ez a valami? Nem tudom. Ez az a rejtély, amit még a bölcsek sem tudnak nekem megmondani. Az orvos azt tanácsolta nekem, hogy jó volna egy időre elmenni vándorútra, hogy felejtsek, mert így csak még jobban emészteni fogom magam, ha maradnék. De itt a lényeg! Én nem akartam távozni a törzsből, mivel ez az otthonom. Viszont két héttel az után, hogy szinte minden este a halálos éji csendet felváltották az én erős kiáltozásaim, már elkezdtek gondolkodni magukban a vének is, meg úgy alapjában az egész törzs. Végtére megszavazta népem a sorsomat. Eldöntötték, hogy el kell mennem pihenőre szerencsét próbálni, csak, amíg nem rendeződik el a problémám és derítem ki mi bajom és oldom meg azt.
Hát így indultam el egy szép verőfényes napon a törzsemből.
Egy apacs, ki kivált s vándorútra tért mit sem tudva a világról. Mit sem tudva arról, hogy milyen események teszik, esetleg döntik romba érintetlen világunkat.
Vihar hátán vihart kerülve ügettem a vad szívós prérin, de nem adtam fel, mert tudtam, hogy meg kell találnom az álom üzenetét, ehhez pedig magamban kellett megkeresnem a hibát. Utam végül mégis, úgy tűnt célt ér egy időre, így a gyilkos sivataggal szemben szünetet tartott a túlélés versenye. Igaz több éjen át, több Holddal találkozva ázottan s rongyosan léptem be nem kis örömömre egy szállást nyújtó városba, de mégis úgy éreztem nem vagyok fáradt és első lépéseim Vihar kikötését követően a helyi fogadóba vezettek, ahol a bárpult felé fordulva a kocsma népe csakis egy valaki felé fordította tekintetét és nem a jött-ment rézbőrű idegenre. Senki nem látta, hogy csapódott a lengőajtó, így csendesen leültem, a csapos töltött is közben egy várható whiskyt, majd próbáltam becsatlakozni a nem sokkal odébb elhelyezkedő emelvényen álló szónok szavaihoz, amit mindenki oly nagy tisztelettel hallgatott. Nem kellett sokáig értelmeznem. A szövetségük erejét fitogtatta, hogy az államban a legerősebb haderővel rendelkezik és épp harcos képzést szervez, szóval egy teljes fél óra a toborzási beszédét tette ki, majd csak ezt követve tért rá szövege kulcsfontosságú részére, amitől mintha, még jobban felvillanyozódott volna a díszes társaság. Háború volt ezen időkben és egy újabb csatáról regélt a szája. Nem olvastam le sok információt róla, de annyit eleget, hogy aggodalmas képe vészjóslóan cseng a mai napig is fejemben. Gondolkoztam. Ha úgyis vándorúton vagyok. Mert meg kell találnom önmagamban valamit. Hát akkor mindjárt el is mehetnék erre az ütközetre. Harcon még nem voltam úgysem. Mikor a díszhuszár befejezte betanult monológját lelépett az emelvényről és kezet rázott néhány emberrel s lázas pillantásokat cserélve nem állhatta meg, hogy minden ott lévővel váltson pár szót, akkor is, ha azzal éppenséggel beleavatkozna olyan emberek személyes körébe, ahol nem igazán látják szívesen. De nem, ő mindenáron gyűjteni akart az előadásán kívül is a közelgő harcra. Csakhogy az emberek többsége udvariasan persze, egyesek meglehet kissé részegülten, de visszautasították a lelkes urat s a végén magam mellett találtam a pultnál, ahogy felnéztem üres whiskymtől. Csettintettem a kocsmáros úrnak s kértem még egy pohárra valót, mire a mellettem ülő is jelzett egy ugyanilyenre.


Krisztoph Snow mondta:
Kérdezte is tőle Henry, hogy fúj a szél a diplomácia felől szövetségi ügyek terén az ellenséggel, de ő csak legyintett egyet, s kettőt. Csóválta a fejét. Én erre gyorsan lehúztam a tüzes nedűt, majd úgy éreztem eleget ittam hozzá, hogy kérjek egy szobát az emeleten. Mire a lépcső felé igyekeztem húzni lábam egyre fáradtabb lehettem, mert homályosodott látásom is. Aztán a végén csak annyira emlékezem, hogy beszűkül a látókör és egy erős, középmagas délceg testtartású cilinderes úr kap el hirtelen, hogy el ne boruljak.
A fények arról árulkodnak, reggel van. Hófehér felhőszerűen lágy paplant érzek. Jó illatok keringenek orromban, a reggeli lehet. Pont olyan érzések ezek, mint az otthonomban. Holnap folytatom, most visszafekszem az ágyba, még keveset pihenek, hogy legyen erőm a továbbiakra. Gondolom magamban. De ekkor egy még erősebb érzés fogan meg valahol mélyen belül a lelkemben és arra késztet, le kell mennem a kocsmároshoz.
Henry a pultja mögött állt, mikor leértem végre. Lassú ébredésem egyrészt a fáradtságnak, másrészt az előző napi alkoholnak volt köszönhető, de nem bántam. Mert így legalább, mikor odaültem a csaposhoz ő rá is kezdte egyből mondani mennyi mindent tud egy részeg ember csinálni, ha annyira sokat iszik, hogy nem ura már a cselekedeteinek és másnap nem emlékszik az ég adta világon semmire sem az előző napon történtek közül. Henry által tudtam meg mit műveltem a kocsmájában és hogy kerültem a fenti szobába, amit még a tivornyázásom előtt kértem, mielőtt úgy tűnt elsötétül szemem előtt a tér. Hát el is sötétült, de csak a szememnek. Miután akkor azt hittem elájultam, Henry szerint állítólag feldúltam egy egész épületet. Úgy voltak képesek eltenni holnapra, amikor a városi seriff épp megjött és behúzott egyet. Ki is esett egyik fogam, de erre Henry csak legyintett. Azzal nyugtat, hogy majd teszünk a helyére farkasfogat. Persze ezt követően csak kacagott egyet és át is tért egy következő vendégre, aki éppen akkor ült a pult elé, mikor én mellőle tovább is álltam.
Összepakoltam a batyumba a megmaradt ingóságaimat, ezt követően felnyergeltem jó, öreg paripám és útnak indultam. Eléggé nagy ez a város. Mikor azt gondoltam, hogy sose érek ki, már fel is tűnt egy útjelző: „Fort Stone”. Hallottam, már az erődről. Nem is olyan távolinak tűnik az időpont, mikor olvastam is ezt az erődnevet. Nagyon haloványan az emlékeim közt dereng is valami. Hát persze! Tegnap, miután a hírnök beszélt ezt a feliratot láthattam a hírlapon, amit a kezében tartott, mikor mellettem ült. A szesz miatt nem emlékszem, de ettől a táblától most eszembe jutott. Ezért volt ismerős az erődnév. Gondolkozás nélkül neki is iramodtam a harc iránya felé, hogy időben odaérjek a puskák közé. Az út hosszú volt. Fárasztó. Meghúztam a táskámban rejtőző kis flaskát lovaglás közben, majd eldobtam kiürülten. Körülnéztem. Szemem homályosodott kicsit, de ez fél pillanat után tisztult és élesedett a környezet. A fák, a bokrok, a mellettem megannyi élőlény úgy haladt el, hogy én hozzájuk képest lassú szúnyog lehettem. Vagy csak én voltam a gyors, kis pacimon. A lényeg az, hogy felgyorsult körülettem minden. Látszólagosan persze, de mire oda értem a célba leszálltam a lóról és leheveredtem kis időt pihenésnek a földre neki dőlve Viharnak. Majd miután kikápráztattam szemem, odamentem az erődőrhöz. Nyájasan nézett rám, mire én fizettem neki 500 $ beugrót, de látszólag nem elégedett meg ennyivel, még tartotta kinyitott tenyerét várva a borra valóra. Adtam hát neki, még egy 100 dolcsit, lássa kivel volt dolga. Így mehettem be az elkövetkezendő harc színhelyére. Odabent lázas készülődés volt és ide-oda kapkodták a harcosok felszereléseiket. Álltam csak némán, talán egy jelre várva a kapuban. Elmebetegnek éreztem magam abban az adott pillanatban. Mit keresek itt? Ez lenne az én világom? Erre számítottam vajon? Gondoltam magamban. Egy ideges kemény fickó zökkentett ki bamba állapotomból. Valószínű nem sokára tényleg kezdődik a csata, mert ő is sietett, de ahogy nekem jött szekerével megláttam szemében épp csak egy pillantásra, hogy mennyire lenéz engem. Aggasztó. Vajon tényleg nem itt volna a helyem? A másik oldalon kéne harcolnom? Mindegy. Lényeg a lényeg ez után a gondolat után szinte egyből kezembe nyomott valaki egy puskát és egy harcos öltözetet, majd el is rohant. Ki lehet a titokzatos, de segítőkész idegen? Különös. Annyira elmerültem, hogy még az arcát sem láthattam. Mondjuk igaz, ami igaz nem is lett volna rá lehetőségem, mivel tényleg gyors volt és a képét is eltakarta egy kendő, ami az itteni népeknél elég szokványos módszer is. Az események innentől kezdve felgyorsultak. Mintha az eddigi lassított felvételszerű nézőpontom egy gombnyomásra felpörgött volna. Gondolok itt arra, hogy gyorsan át öltöztem, arra, hogy felrohantam abba a toronyba ahova a többség indult, arra, ahogy küzdöttem az életemért, amikor az egyik bandita felpróbált mászni hozzám a falon és arra, mikor a támadók bejutottak az erőd szívébe és egy karnyújtásnyi lépésre voltak zászlajunktól. Az események közben gyorsan meghúztam egy flaskát, amit egy mellettem küzdő adott tovább. Vibrált a látásom, nem tudtam volna ott helyben megmondani mi volt az ördögi folyadék, de roppant jobb lett a kedvem. Adrenalin löketemnek köszönhetően új erőre kaptam és egyszerre több ellent pofoztam ki, felhagytam a hasztalan lövöldözésekkel. Kétszer, sőt háromszor annyi rézbőrű testvérem ütöttem ki, mint a nedű előtt és abban a helyzetben nem is gondoltam semmi egyebet, kizárólag az életben maradásra, a küzdelemre összpontosítottam. Az ölni akarás hajtott. Nem tudtam mit teszek. Egy álomszerű érzésként fogtam fel, hogy új állapotba kerültem. Azt hittem, ez álom, a küzdőtéren vagyok, itt ölni kell nem mást, nincs itt gondolatnak helye, így érthető, hogy nem is voltam tudatában cselekvéseimnek, hisz szinte az ellenfelet sem láttam, nem néztem áldozattá vált szemébe csupán annyit láttam, hogy milyen. Hogy olyan, mint én, viszont a másik oldal egyenruháját viseli. Hogy rézbőrű, de a békéért küzd. Vagy a hatalomért, de az más kérdés. Viszont annak válasza, hogy én miért is küzdöttem valójában az bonyolult. Nem érdekelt a hatalom. Csapatunk a védelem miatt küzdött. A béke a mi zászlónk alatt küzdőket látszólag nem érdekelte, hisz napi harcokkal az ellenség erődjeit fél év alatt felőrölték és elnyomásba fogták a különbözőeket, volt, akiket ki is végeztek. Én tehát nem a mi zászlónk miatt harcoltam és nem a piától csak esetleg a hatásától élénkültem fel. Más ok is lehet. Valószínű, hogy köze van ennek ahhoz a bizonyos éjhez, amit rég eltemettem magamban mélyre? Ami miatt lehetséges az a sok visszatérő álom? Meglehet esetleg, hogy gyilkossággal akarok valamit elérni? Hogy valaki ismét köztünk legyen? Nem. Az lehetetlen. Véget ért a küzdelem. A támadók győztek. Nem volt nekünk abban az erődben maradásunk, így el kellett hagyni. Néhány órával később magányosan néztem magam elé, ahogy ültem társaimmal az erőd falának dőlve. Búsan. Leigázottan. Megszégyenítve, mindenkitől hangos kárörömöt hallva. Váratlanul egy egészen halk pisszenést hallok és hirtelen ez után azonnal a hátamban érzek egy bökést az erődfal egy észrevehetetlen réséből, amire ösztönösen a kezem nyújtom. Hátra fordulok, és egy cetlit veszek át, amire ez van felfirkantva rohamos, alig olvasható, de tömör írással: „Nézz fel!” Engedelmeskedek a néma parancsnak, mire egy rejtélyesen ismerős arc mutat egy irányt kifejezéstelen tekintetével. Felkelek és elindulok a titokzatos hívás vonzása felé. Kérdezi mellettem terpeszkedő társam, aki már jó részeg lehetett, hova kelek, de válaszul csak intettem, hogy a bokorba. Persze, most elég jól voltam könnyítés szempontjából, de elég jó indok volt, hogy ne fogjon gyanút, hogy valaki elhívott valahova az erődön belüliek közül. Furcsán venné ki magát, ha tudná ezt a harcos társaság, hogy az ellenséggel barátkozom. Elég részeg lehettem magam is ezért is hihettek nekem olyan könnyedén, de ahhoz pontosan tudatában voltam, hogy járkáljak egy kicsit az ellen mondotta irány felé. Amire odaértem a célhoz megérintette valaki a karom a sötétből kinyúlva és behúzott az erődbe. Nem történt ott bent sem sok minden. Az emberek fáradtak voltak a támadók közül is. Az ismeretlen férfi egy széles ajtón keresztül vitt be az erőd kaszárnyájának egy szobájába. Leült velem szembe és hosszan meredt rám. Mintha a lelkembe akarna látni. Majd lassan megszólalt.
- Hogy hívnak?
- Vad Bölény.
- De ahogy észrevettem nem vagy a védők közé való.
- Nem igazán.
- Ismerős vagy te nekem. Honnan jöttél?
- Apacsok lakosa vagyok. Vándorútra kellett szánnom el magam.
- Ismered Waka apót akkor biztos. – mire ezt kimondta fél perc múlva könny futott le arcomon.
- Meghalt. – Erre ő felállt előlem és fel alá kezdett járkálni, de én csak ültem a nekem kiszabott helyen várva a következő kérdésére. Egy idő után megszólaltam, mikor már nem bírtam tovább kérdés nélkül. – Miért olyan fontos ez magának? Ki maga? – Megállt és egy kis ideig mintha gondolkozott volna, mit mondjon. Néhány másodperc hatásszünet következett.
- Nem fontos. Csak érdeklődtem. Csak ismerős voltál. – mondta végül közömbösen, de nem hagytam annyiban.
- Már harc alatt is figyeltél és nekem is ismerős vagy. Tudni akarom, honnan! Jogom van tudni! – ismét hosszas gondolkozás következett volna, de fél percet követően rákiáltottam aztán, így felelt.
- Az apád vagyok... – nyögte ki meglepetten, mégis természetes hangsúllyal. – Legalábbis azt hiszem az információk alapján. – fejezte be, hogy a jelek és az arckifejezése szerint ő maga sem hiszi el, amit mondott.


 
Utoljára szerkesztve:

Krisztoph Snow

Well-Known Member
The West Csapat
TW Times szerkesztő
Krisztoph Snow mondta:
Nem bírtam szólni. El voltam képedve. Tudtam, hogy nincs apám, azaz rég lelépett, de hogy pont itt találkozzak vele. Ráadásul, úgy hogy egymásnak sérülést okoztunk a harcon. Ki kellett rohannom a friss levegőre. Nem néztem magam mögé, így nem is tudtam követ e. Hogy hova menekülök, azt nem tudom, csak annyit, hogy el kell mennem valahova egészen más éghajlat felé. Lehet, hogy a sorsom elől menekülök, lehet, hogy a világból akarok szabadulni, de annyi biztos, hogy ezt már nem voltam képes egyedül megemészteni. A saját apám ellen harcoltam. Apám az ellenkező oldalt volt. Ezt nem értem. Miért lépett le egyáltalán fiatalkorában? Ez az a kérdés, amit nem tudtam megválaszolni. Valami miatt nem voltam képes az erőd falán ilyen régmúlt dolgokon elmélkedni. Viszont mikor visszafordultam a csillagos égbolttól, ott állt mögöttem. Mondani akart valamit. Meghallgattam.
- Abban az időben, mikor távoztam a törzstől, nagyon zavaros időszakom volt. – kezdte – Tudom, ez nem lehet mentség, de meghalt apám. Nem lett volna szabad, hogy ezt tegyem veled, de az a rohadt alkohol tehet mindenről, amit bűnömnek lehet nevezni. Megértem, ha gyűlölsz, azt is, ha soha nem akarsz találkozni velem, de ha már a sors összehozott bennünket kötelességemnek éreztem, hogy megtudd az igazat, már csak azért is, mivel te magad kérted.
Hallgattam. Vártam, még hozzátesz e mondani valójához valamit. Mikor úgy éreztem, már csak a reakciómra vár, nem tettem mást csupán megöleltem. Magamhoz szorítottam erősen. Nem ellenkezett. Csak annyit tudott kimondani potyogó könnyei mellett, hogy örül, hogy visszatalált hozzám. Nem szóltam rá semmit, csak megveregettem a hátát ölelésem közben és mikor felkelt a Nap azon kaptam magam, hogy a kaszárnyában fekszem egy ablakon bevilágító napsugár fényével.
Aznap korán felkeltem. Apám nem volt a szobában, hát kimentem a szabadba, mint látom ott irányította az embereket. Mikor észrevett látszólag habozott, de feltehetően roppant nagy igyekezet volt benne, mert hozzám sietett.
- Nem sokára indulunk mi Nathan gazda farmjára. Eljössz velünk? – érdeklődött.
- Nem lehet rossz, ha világot látok, veletek tartok. – gondoltam magamban egy látogatás csak jót tehet nekem. Egyébként is régen éltem társasági életet.
Felkészülök az utazásra. Kezdenek az események ismét felgyorsulni. A következő pillanatban lovon ügetek apámék oldalán a cél felé. Aztán utána pedig nem telik bele egy óra és elérjük az úti célt. Lovainkról leszállván felfrissítjük magunkat a kulacsaink tartalmával, ami után már hív is mindannyiunkat a gazda a hűvös, nyugodt kis faházba. Napközben a szekereket javítjuk a farm területén, miután elfogyasztottuk ebédünket. Pár goromba ember megtámadta Nat urat az elmondása szerint a hét elején és majdnem teljesen szénné égették az árukat szállító kocsikat. Mázli, hogy az egyik vizet fuvarozott, ám sajnos a gyapotcsomagot hordó lovaskocsi tartalma, így is abszolút megsemmisült. Ezért a lovaskocsik javítását követően rátérünk az aznapi utolsó munkánkra. Pótolni kell a hiányzó gyapotmennyiséget, hogy a gazda tovább tudja azt adni az erőd parancsnokságának egy esetleges támadás segítségéül. Jó viszonyban áll a farm és az erőd vezetője, ezért mindig kisegítik egymást, ha arról van szó. Míg Nathan gazda a termékeit adja jutányos áron, addig William tábornok, mint minket munkaerőt küld a farmra, ha épp nincs más feladat az erődben. Sötétedik, amikor már szinte száz ládányi gyapot gyűlik össze ezért, úgy döntök apámmal visszavonulunk a kunyhóba. Maradt ott pár ember dolgozni még egy ideig, de kisvártatva minden dolgozó katona az étkezőasztalnál fogyasztotta estebédjét, ahogyan én is jó-apámmal, meg a gazdával. Vacsora után a társaság java lepihent a hosszú munkás napot követően viszont én kimentem az estébe levegőzni egy darabig. Csendes este volt, valahogy talán túl csendes is. Szokatlannak tartottam. A Hold is némán inkább a felhők közé burkolózott, pedig tele volt. Jó lenne látni egészében, de tisztán - gondoltam közben kimerülten - aztán hát csak nem akart előjönni. Ellenben helyette előjött más valaki, csakhogy a bejárati ajtó mögül és leült mellém a veranda falépcsőjére.

- Gondolkozol, igaz? - kérdezte tőlem apám.
- Csak próbálok elmélyülni a csendben, de amúgy igen gondolkodom is. - felelem neki nyugodtan.
- Szabad kérdezni mi jutott eszedbe? - érdeklődik.
- Hát, valójában egyáltalán nem gondoltam rá, hogy találkozni fogok veled, csak szerencsére hagyatkozva indultam a világnak otthonról, hogy választ kapok majd a kérdésre miért nem vagyok képes megemészteni Tatanka Waka apó halálát.
- Megtaláltad a választ, fiam?
- Még egyelőre azt se tudom, hogy hol keressem sajnos.
- Hát, annyi biztos, hogy hazaérünk innen és újra boldog család lehetünk. - mosolygott rám, mire visszamosolyogtam és megöleltem.

Az éj csendje ölelt körül mindkettőnket, míg ott ültünk az örökkévalóságnak tűnő sötétségben. Bárcsak kővé változnék, akkor minden így is maradna. - gondoltam, míg a gondolat át nem változott valami álomszerűvé apámnak dőlve átkarolva. Aztán hirtelen farkasvonyításra lettem figyelmes, úgy ébredtem álmomból, hogy a tornác padlózatán fekszek, de nincs sehol Ő, akit szinte egy perce még a ölelésemben tudhattam. Kelek gyorsan a lábamra és kutatásba kezdek. Rohanok a hang irányába egyenesen az erdő sötét fái közé. Már egyre jobban hallom a hang forrását, de egy másikat is és az nem a farkasból fakad. Apám jajveszékelése! Adrenalin löketet kapok hirtelen és ritkulni látom a fákat, ahogy szaladok sebesen a széllel. Szedem a lábam, ahogy csak tudom, de különös érzés fog el, mert egy szakadékhoz érek, ahol már látom a vadállatot és mire teljesen kiérek az erdős részből hát látom, hogy apám terül el pontosan a farkassal szembe, de a szakadék szélén! A Hold tisztán látszik és ilyenkor bezzeg egyetlen felhő se takarja, csak hogy az ordas vonyíthassa, ám nekem ez mikor kiérek a szakadékhoz épp kapóra jön, mert míg pillanatnyilag nem rám figyelt csak arra, ami az égen foglalta el örökös helyét társai mellett, addig én rávetettem magam a gyanútlan vadra és küzdeni kezdtem vele, hogy hogyan meri bántani az én egyetlen édesapámat! Azonban ez a küzdelem nem tartott olyan sokáig, mint terveztem, mivel elszámíthattam magam idegességemben, mert birkóztam kicsit a farkassal, a pofáján a bőrt is nyúztam ide-oda ő meg próbált harapdálni meglepetésére, hogy rá vetődik egy ember, de végül a szakadéknak kapaszkodva találtam magamat az állatot meg tőlem pár méterre az erdő szélére dobva kissé ájultan. Így ekkor tartottam ott, hogy apám próbálja nyújtani felém sebesült kezét.

- Fogd a kezem, felhúzlak, fiam!!! - kiáltozta.

Erre megfogtam erőtlen egyik kezét, de csak magammal rántottam volna ezért tovább kiáltozott.

- Gyerünk, a másikat is gyorsan nem bírlak sokáig tartani! A farkas is hamarosan ébred, nincs sok időnk!!!

- Nem, nem lehet akkor te is zuhansz! - magam alá nézek - Inkább elengedem és lezuhanok a mélybe! - nyögtem ki.

Apám erre csak ordított.

- Neee!!! Ne merd elengedni!!! - kiáltotta, de válaszoltam neki egyből!

- Rendben, megfogom a kezed, de csak, hogy megmeneküljünk a vadállattól! Bízz bennem! - kiáltottam neki határozottan.

- Mit akarsz ezzel mondani?! - értetlenkedett. - Méltatlan lenne hozzám, ha megfutamodnék egy alig élő állattól!

- Figyelj! Éltem, már át ilyen történetet eleget! Nem bízhatunk abban, hogy talán haldoklik! A szerencsénkre kell hagyatkoznunk most mindenképpen! Kérlek, bízz bennem!!! - hadartam neki ordítva.

- Nem! Én itt kell, hogy maradjak! - kezdi érteni. - Nem halhatunk meg! Inkább felhúzlak! - jelentette ki, mint aki nem adja könnyen meg magát. Nem hisz nekem, hogy tudom mit teszek.

- Jó, megfogom a kezed! Húzz gyorsan fel! - motyogtam neki ravaszul, mintha kizárólag csak atyai mentő kezeire hagyatkoznék.

Megérintette a bőrömet, mire nekem nem volt sok időm rá, bár fájt, hogy ezt csak hazugság árán tudtam megtenni, de lehúztam gyorsan őt is a mélybe... a lebegésbe... az óceánba! A szerencse kísért minket

zuhanás közben a nagy szirt elengedése után, hogy csak reménykedni tudtam, hogy nem halunk bele a csapódásba, de a nagy szellem erejének védelmére támaszkodtam na meg a szerencsére, hogy túléljük mi ezt is, hiszen egy csapat vagyunk, mi a jók, fent pedig ott maradt a rossz, a támadó. Rákacsintottam apámra zuhanás közben, mivel elég lassan haladtunk lefelé. Ő meg némi tétovázás után vissza rám. A szél megint segít ebből kimászni, mint már sokadjára tette, hiszen belekapott apám indián palástjába és az én poncsómba és ezért szállított ejtőernyő módjára lassacskán lefelé minket a nagy vízhez. Ott lebegve a szél ölének támaszkodva egyből megértettem Waka nagyapó döntését is meg szinte mindent, ami az életről szólt és addig még nem értettem. Hiszen, ahhoz, hogy megértsek egy olyan embert, akinek a cselekedetét nem éltem át, még addig, míg át nem éltem a tettét, addig bizony magát azt az embert sem fogom megérteni, akit annyira akarok, de soha az életben és ez így működik, mióta világ kering egy egész világ körül. De a napfelkelte fénye immáron ezt a választ is megadta nekem... hála a szellemeknek. Jut eszembe, vajon nem lehetséges, hogy a farkast is ők vezérelték?! Nincs ez se kizárva, így visszagondolva az eseményeket, hisz a természet intelligensebb sokszor, mint mi emberek, de végső soron nem ez a lényeg. Az csupán a lényeg, hogy túléltük és mindössze pár sebből vérzünk, amit a víz már kezd is kimosni, ahogy felszínre érkezünk fokozatosan. Vajmi kevés esélyünk volt a túlélésre, de érdemes volt bízni a szerencsében. Vajha túlélte volna, így túl élte volna a bölcs sámán is, akkor még talán ennyi se történt volna velem, bár akkor viszont édesapámat sem ismertem volna meg. Homály maradt volna kiléte a szemem előtt talán örökre. Így viszont csak örülni tudok az én nagy szellemem közelségének, kegyelmének, jóságának. Ezért hálám kell lerónom az emberi nemzedék és a




Krisztoph Snow mondta:
természet előtt is. Míg a világ körül kalandozok és keringek, ha csak egy virág is hervad én öntözöm egyből rendületlenül, ha hiábavaló is én csak szeretek, ahogy egy gyerek örökre képes lenne rá Isteni tehetséggel, a Nagy Manitou erejével apjának büszkeséget okozva, szívét eltöltve boldogsággal.

Viszont, most ekkor félbeszakad a mesém matróztársaim előtt, míg meséltem be is fejeztük az aznapi tennivalókat, így a ránk ereszkedett alkonyban nézünk most körül - társaim előttem keresztbe tett lábakkal én meg a hajó szélén ülök - mikor abbahagyom, mert a kapitányunk szólni kíván éppen.


Krisztoph Snow mondta:
Krisztoph Snow mondta:
természet előtt is. Míg a világ körül kalandozok és keringek, ha csak egy virág is hervad én öntözöm egyből rendületlenül, ha hiábavaló is én csak szeretek, ahogy egy gyerek örökre képes lenne rá Isteni tehetséggel, a Nagy Manitou erejével apjának büszkeséget okozva, szívét eltöltve boldogsággal.

Viszont, most ekkor félbeszakad a mesém matróztársaim előtt, míg meséltem be is fejeztük az aznapi tennivalókat, így a ránk ereszkedett alkonyban nézünk most körül - társaim előttem keresztbe tett lábakkal én meg a hajó szélén ülök - mikor abbahagyom, mert a kapitányunk szólni kíván éppen.
- Na, fiúk! Be kell jelentenem, hogy a holnapi napon támadásba kell, hogy kezdjünk! Egy ellenséges csatahajónak az aranyunkra fáj a foga, ezért kötelességünk megvédeni. Továbbá, amit mondani kívánok még, hogy be kell mutatnom egy új társatokat. Ma szállt a fedélzetre egyetlen gyermekem tehát mindenki legyen vele nagyon gáláns.

Mindenki, úgy hitte a kapitánynak fia van, de aztán mellé lép egy csinos lány és felszólal valamennyiünk ellene.

- De kapitány úr! Nőt a fedélzetre? Nem gondolja, hogy ez bizarr ötlet? Elvégre velük csak a gond szokott lenni.. még a végén valami átkot hoz a fejünkre, ha nem vigyázunk... - mondom a kapitánynak

- Nem-nem! Tudom, mit mondtam anno erről, de ez kivételes eset. Ő a lányom és egyébként is ki van képezve expedíciókra. Majd fogjátok is látni rajta, szinte úgy harcol, mint ti, talán még jobban is. - nevetett fel a kapitány.

Ezzel nem mert vitába szállni a csapat, így nehezen, de próbálta elfogadni a tényt, hogy mától egy nőszemély is a hajón utazik. Amikor végül minden tisztázódott a kapitány oszlatni kezdte a megbeszélést és a csapat java visszatért napi feladataihoz. Csak én maradtam tétován, mint akinek nem tetszik ez az egész. Meg voltam győződve róla, hogy nem következhet be ilyen köztünk.

- Nem kell úgy tenned, mint aki örül. - szólt hozzám váratlanul a kapitány lánya mikor már csak ketten voltunk és hozzátette - Nyugodtan, neheztelj rám, engem sose zavar. A nevem Jegenye. Örültem, hogy találkoztunk, szia! - mondta azzal ellépett, de én utána.

- Várj! - érintem meg a karját - Ne haragudj, ha kissé udvariatlan lett volna az ábrázatom... tudod, nehezen szokom az új arcokat, de ha valakit megszeretek azt nem is engedem általában.

- Nos, Vad Bölény! Akkor ezzel megismertük egymást talán folytatnod kéne a munkád! Az apám nem szereti, ha valaki húzza az időt...

- Igen... ő azt nagyon nem szereti, tényleg folytatnom kéne akkor...

- ..szia!

- viszont látásra, Jegenye.

Ahogy elmegy nézem egy darabig aztán lassan kezdek magamhoz térni, ahogy Pintel leönt egy dézsa vízzel.

- Kezdesz szerelembe esni te Don Juan! Inkább tényleg a munkádra kéne koncentrálnod.. A főnök zabos lesz, ha megneszeli, hogy a lánya megtetszett Neked. Elvégre csak egy matróz vagy nem más...

- Mi? - lepődök meg abban a pillanatban :O - Hogy én szerelmes?! Dehogyis! Ennél nagyobb marhaságot nem tudsz kitalálni, Pintel! Elvégre én tényleg csak egy matróz vagyok, ahogy te is nem más és egy matróznak esélye se lenne közel kerülni ehhez az angyali teremtéshez, még ha annyira tetszene is nekem, de nem mondom, hogy tetszik, mert te is tudod, hogy hülyeség.

- Úgy legyen Don Juan, úgy legyen. - aztán reám kacsintott és továbbállt.

Ma a szokásosnál is tovább maradtam fent. Készülni kellett az ütközetre. Holnap nehéz napunk lesz. Hiszen mindig mikor harcolunk pokoli kínokat élünk át. Kellett készíteni a csatára bajonetteket és ez az én feladatom is volt. Csakhogy késésben voltam, mert nem volt a táskámban elég bőr. Szerencsére a hajó kikötött ma és le tudtam szállni a fedélzetről, hogy elejtsek pár vadat. Ám mikor az íjat próbáltam megfeszíteni különös neszre lettem figyelmes. Elém lépett valami. Inkább valaki.

- Csak a testemen keresztül lőheted azt a nyilat ki! - mosolygott Jegenye, mire leengedtem a fegyvert.
- Miért? Bőr az kell a fegyverekhez, nem? - vontam kérdőre.
- De nem innen! Ez szent erdő. Apám tiszteli ezt a szigetet.. meg én is.
- Jó! Akkor mutass egy helyet, ahol vadászhatok! De gyorsan, mert már későre jár...
- Ezen a szigeten nem fogsz vadászni Bölény... Van tartalékom bőrből, majd adok, ha visszaértünk a hajóra.
Elgondolkodtam.
Na és mikor szeretnél visszaérni a... hajóra? - kacsintottam rá.
- Minél hamarabb. Nem szeretném, ha egy kannibáltörzs elejtene, mint egy kutyát!
Felnevettem.
- Ha-ha! Erre felé nincs is kannibáltörzs!
- És azt te honnan tudod? Jártál már ezen a szigeten?
Most aztán elbizonytalanított ez a lány, hiszen még egyszer sem jártam ezen a szigeten ennek előtte, de nem akartam, hogy úgy gondolja nem vagyok valami nagy világjáró ezért csupán, így feleltem:
- Jártam én már sok helyen. Talán itt is. Hmm. Ismerősek ezek a bokrok. - nevettem fel.
- Na persze! Induljunk vissza, te világjáró... - azzal rám mosolygott és elindult a Hold fényében vissza és én csak követtem. Mi mást tettem volna? Egy Ilyen gyönyörűséget vétek nem követni. Mikor a hajón voltam néztem a csillagokat egy darabig aztán álom jött a szememre, de úgy rémlik valami egészen magával ragadó, hiszen reggel olyan mély álomból jöttem vissza, hogy csak egy vödör víz tudott teljesen felébreszteni végül mikor fejemet átmosta.

- Talpra lusta banda! Hamarosan támadunk ti pedig még alszotok, mint valami Csipkerózsika! - ordította a kapitány.

Aznap napos volt az idő, egyetlen felhőt sem lehetett látni az égen. A kapitány mégis ideges volt, ahogy végignézett a sok semmirekellőn, de boldog is volt valahol belül, hiszen azért mégiscsak ő érte dolgozik mindenki. Az ő kívánságát lesi a csapat napról napra és ezért hálás volt. Nem úgy mint a korábbi fogva tartóm, aki nem becsülte meg a legénység munkáját, bármi gond volt csak korbácsoltatni tudott. A Nap már magasan járt, amikor az első jel érkezett meg arról, hogy a harc elkezdődött. Ellenséges kalózhajót pillantott meg a magasban a távcsövesünk, ahonnan el is indult az első ágyúgolyó.

- Gyorsan! Ágyúkat tele! Mindenki tüzeljen és kardokat is készenlétbe! Át fognak jönni.. - jött a kapitány hangja.
Én pedig olyan ügyesen, ahogy a mesémben is ..elkezdtem harcolni, megtöltöttem a fegyvert, az ágyúkat a többiekkel pedig tüzeltem rájuk. De Úristen! Ahogy közelebb ért a hajó már láttam kik vannak a túloldalon! Ez az a hajó, ahonnan vízbe dobtak. Ott vannak biztos a barátaim is! Most nincs mese... ellenük fogok bizony harcolni.
Meghúztam erre az észrevételre a kis flaskát, amit Pintel adott tovább nekem és talán a rumnak hála jobban tudtam harcolni. Nem érdekelt kire lövök. De azért odafigyeltem célzásnál nehogy régi cimboráimat találjam el!

Harcoltunk egy ideje és már épp készült az ellenség átjönni amikor megláttam Jegenyét a küzdőtéren. Valóban, úgy harcolt, amilyennek az apja leírta. Szinte mint egy férfi. Az ellenség közül az egyik embert pont akkor találta el ágyékon íjával, amikor az az áthidaló gerendán készült átjönni a mi fedélzetünkre. Le a kalappal előtte, de ahogy jobban megnézem az áldozatát, hát látom, hogy ezt ismerem. Hm ezt én tényleg ismerem! Ez Guba barátom!

- Guba! - kiáltottam rá a nagy tömegben és egyre közelebb értem hozzá. Ám valaki elállta az utamat hirtelen és ez a valaki pont Jegenye volt!
- Vigyázz katona! Ha az ellenséggel barátkozol áruló leszel és te is meghalsz! - ordította a képembe a harcos amazon...
Mit sem törődtem vele, bár való igaz kicsit megrémültem és hátrahőköltem, de ahogy odébbállt odatudtam menni Gubához.

- Guba, barátom! Hát te itt?
-Szevasz Cimbi! Emlékszel még a dohányra? Szereztem még... - azzal mellényzsebére mutatott.
- Minden rendben lesz, Guba. Csak gyere velem egy védettebb helyre ott túléled. - mondtam neki és megfogtam a karját. Követni kezdett, miután lábra állt. Míg Gubát helyeztem el fedezékbe láttam a szemem sarkából, hogy figyel valaki. Valaki, aki már egyszer figyelmeztetett. "ellenséggel barátkozol áruló leszel" - Visszhangzik a fejemben a mondata. De vajon képes lenne megölni Jegenye?! Nem tagadom, hogy végezne velem. Hiszen nem is ismer. Miért hagyna életben? Csak mert megmentettem egy barátom életét? Sőt, jelen helyzetben az ellenség életét mentettem meg. Ezért a kapitány helyben lőne agyon, de ő mégse, ez a lány mégsem lőtt meg egyszer sem. Csak figyelt távolról, miközben harcolt.
Lassan kezdett elfogyni az ellenség hadereje és a Nap is lemenőben volt. Mikor már az utolsó ellenségekkel kardoztunk Jack kapitány ledöfte kardjával az ellenség nagy szakállú kapitányát. Azt, aki engem is a vízbe dobatott. Az összes szempár a két emberre szegeződött, csupán egy nézett rám. Jegenye. Tekintetemet kereste, majd meg is találta, mert végül szemébe néztem. Értetlenséget láttam benne. Nem értette, még mindig, hogy miért mentettem meg Guba életét, de apjához közelített, mikor az éppen a fejet metszette le a régi kapitányom testéről.


Krisztoph Snow mondta:
A csata menete eldöntetett. Jegenye szólni kívánt apjához:
- Apám! Egy lázadó megmentett egy ellenséget! Mi legyen vele?
- Micsoda?! És ki lenne az a semmire kellő?
- Vad Bölény.
- Nem is ismerek ilyen tagot. – mondta azzal a legénység felé fordult lányától. – Ti sem ismertek olyant, hogy Vad Bölény?
Mivel a legénység a múlt nap hallotta a történetemet, amit a hajó szélén meséltem ezért csak rám mutatott mindenki. A kapitány közelebb jött hozzám.
- Nos, katona! Alapos magyarázatra lesz szükséged, ha életben akarsz maradni a szememben. Különben is. Olyan ismerős vagy. – elgondolkodott, majd hozzátette – Hát persze! Te vagy, akit felvettünk a hajóra és a börtönben kellett volna pihenned csak ez a féleszű mögöttem kiengedett. Azt hitted nem tudom, mi? Szóval miért mentetted meg az ellenséget?
Alaposan meg kellett hunyászkodnom, ha most ezután életben akartam maradni, de nem akartam, hogy megtörjön a kapitány. Engem senki sem törhet meg.
- Hát, uram! Én mikor idekerültem azt nem mondtam el, hogy melyik hajóról dobtak ki. Ma, amikor elkezdtünk küzdeni, akkor jöttem rá ez az a hajó és mikor megláttam Guba cimborámat egyszerűen kötelességemnek éreztem, hogy megmentsem és az tényleg csak véletlen volt, hogy a lánya elől védtem meg. Esküszöm, csak ez van a háttérben és láthatta mindenki a többi ellenséget én is lőttem.
A kapitány ez után csak nézett rám. Szólni sem bírt. Vagy csak nem tudta, hogyan szidjon, mint a bokrot. Aztán hozzám lépett, mélyen a szemembe nézett és szinte csak nekem beszélt.
- Most az egyszer Neked elnézem ezt a kellemetlenséget. Érthető, hogy a barátodat védted. De Neki – és itt Gubára mutatott – Vízbe kell fúlnia. Különben a legénység nem téged, hanem engem nem fog tisztelni.
Ekkor Guba felkelt és a kapitányhoz indult, de mielőtt bárki megmozdult volna. Szemébe nézett és beszélni kezdett.

- Lágy szellő simogatja arcomat a töltésen,
bódulat kerülget a virágillat-örvényben,
Aranysárga réteken sétálunk te meg én,
valóra váltjuk álmaink itt a világnak tetején.
Hol ég és föld összeér, várnak a csodák,
napsütötte fehér partok, rég nem látott komák.
Egy zöld ország, égszínkék folyókkal,
tavakkal, tengerekkel, emberélet-kohókkal.
Fenyőfák és gyantaillat, mi környékez,
hófedte hegycsúcsok árnyékában fölvértez.
A látvány úgy vág mellbe mint egy álom,
Csillagoktól kopár téli éjszakákon.
Esőcseppek gurulnak le arcomon a mélybe,
a felhők közül kiszökik a szivárvány fénye,
így tárul elém a látvány, miért érdemes élni,
amiről csak régi költőink tudtak mesélni.

Hagyj élni! Hogy én is hadd élvezzem,
a nap melegét fekve smaragdzöld réteken,
a szél tapintását a fák susogását,
hagyj esőben ázni, érezzem az élet árát.

Hagyj élni! Hogy én is hadd élvezzem,
a nap melegét fekve smaragdzöld réteken,
a szél tapintását a fák susogását,
hagyj esőben ázni, érezzem az élet árát.

A horizonton túl a Hold árnyékában
galaxisok peremvidékei között szálltam,
körülölelt a fény, repített a gondolat,
kiléptem az elmémből, hátrahagytam gondokat.
Egy kék bolygót láttam, fantáziával,
emberek szemében Földöntúli lánggal.
Egy öreg úr a szőlőhegyen szorgoskodik bőszen,
könnyes szeme jövőjét latolgatja egy-egy tőben.
A tikkadt homok arcára fagy,
ahogy egy-egy dús fürtöt maga után hagy.
Az öreg kavicsbánya annyi emléket őriz,
vén dombjaiból nőtt akác, bükkfa, kőris.
Ha mesélhetne, elmondhatná, amit ránkhagyott,
látott már halált, örömöt és bánatot.
De mégis mosolyog, mert a világunk része,
gyönyörű az élet, ha más oldaláról nézed.

Hagyj élni! Hogy én is hadd élvezzem,
a nap melegét fekve smaragdzöld réteken,
a szél tapintását a fák susogását,
hagyj esőben ázni, érezzem az élet árát.

Hagyj élni! Hogy én is hadd élvezzem,
a nap melegét fekve smaragdzöld réteken,
a szél tapintását a fák susogását,
hagyj esőben ázni, érezzem az élet árát.

Álmomban egy csendes tengerparton ébredtem,
fehér homokon fekve összezsugorodott életem.
A sokmilliárd porszem között én voltam az egyik,
végre tartoztam valahova, azt tettem, ami tetszik.
Évezredek szálltak el felettem,
milliónyi Nap és Hold tükröződött szememben.
Eltűntek az árnyékok a sötétséget felváltja a
fény - a boldogságra az egyetlen vény.
Felkapott a szél és én hagytam hadd repítsen,
Ismerelten tájakon a szívem fényből merítsen.
A szivárvány útját lépésenként bejárva
hosszú évek múltán találtam csak hazára.
Azóta élek itt, ahol türkiszkék az ég,
a legzöldebb a fű, a leglágyabb a szél,
kerestem egy csillagot és imádkozom hozzá,
maradjon így minden, ami rossz is váljon jóvá.

Hagyj élni! Hogy én is hadd élvezzem,
a nap melegét fekve smaragdzöld réteken,
a szél tapintását a fák susogását,
hagyj esőben ázni, érezzem az élet árát.

Hagyj élni! Hogy én is hadd élvezzem,
a nap melegét fekve smaragdzöld réteken,
a szél tapintását a fák susogását,
hagyj esőben ázni, érezzem az élet árát.

Tudni lehetett erről a kapitányról. Jack úrról, hogy könyörtelen ember hírében állt sokszor. De különösen akkor, amikor meg akarja hatni akár csak egy ember is.
- Nem érdekel a nyavalyád! – szólt ellenségéhez, majd elfordult tőle – Mélybe vele… Vigyétek már innen a hullámsírba. – aztán hozzátette még suttogva – Fulladj meg, tetves kutya!
A katonák erre a parancsra azonnal megmozdultak és nem telt bele sok idő Guba, már a mélyből kiáltozott. Ekkor léptem a kapitány elé, aki visszavonulni készült kényelmes fedélzeti lakosztályába.
- Most Boldog vagy, remélem. Az ördögé lett sorsa, az meg biztos nem lesz kegyes vele.
- Veled is az volt...
- De csak mert felbukkantatok.. ki tudja erre a szerencsétlenre rátalálnak e. Lehet meg is fullad azonnal. Légy boldog..
- Ugyan már, mit számít egy halandó halál az ördög szemében... neki tömegek kellenek. Attól boldog és nem a haláltól... az élettől. különösen, ha őt bálványozzák, Istenítik... Ünneplik. Ez az élet valódi Istentelen értelme. Hogy az ördögöt szolgáljuk minden átkozott pillanatban, és ha mégis megtalálunk valamiféle kibúvót? Azon át biztos egy Istennel találkozunk, aki nem tehet értünk semmit csak annyit, hogy vár. Vár ránk! Mert az embernek adta a világot, melyet készített az meg elkótyavetyélte egy mihaszna gyümölcsért. Jobban mondva a tudás szimbólumáért. - szünet következett és köpött egyet Jack.
- Na és megérte? - kérdeztem.
- Meg?! Hogy érte volna meg, ha a világban háború dúl azért, amit nem lehet megenni. Az aranyért. Majd ha a szeretetért dúl háború, na, majd akkor fogja megérni az az egy bűnös cselekedet.
- Na, oké, de te honnan tudsz ennyi mindent? Ki vagy te?!
- Hogy én? - gondolkodott el - Csak egy eszköz az Úr szemében, hogy rátalálj az utadra. – kacsintott és én nekem magamban el kellett ismernem, hogy félreismertem az öreg Jack Sparrow kapitányt, még akkor is, ha az ördög tanait követi és olyan hideg közben, akárcsak a hó ezért nem léphet Isten útjára ő soha az életben.
Már vagy három hét is eltelt az esetünk óta és Jegenye nem jött elő a fedélzeti kabinból. Lehet, már le is szállt a hajóról. Aztán lassacskán elfogadtam a tényt, hogy valószínű nem is fogom látni őt se harcon, se a legénység soraiban. Talán egy másik életben. Vagy egy másik hajón. Mert a kapitány megesküdött, hogy szabadon enged a következő kikötéskor, ha én is menni akarok. Végre. Elértem, hogy szabad legyek. Azt hiszem örülnöm, kéne, de valahogy úgy megszerettem Pintelt is. Nem tudom miért változott kapitányunk döntése a szabadságomat illetően, de csak örülni tudtam neki. Ugyanakkor nehéz volt elhagyni azon a bizonyos napon a legénységet. Szinte otthonom lett. Igaz, azt se tudom, ha most elmegyek, hogy mitévő leszek, de abban viszont egész biztos vagyok:
A nagy szellemnek mindig gondja lesz rám, akárhova tévedek vagy akármilyen ládát találok utam során, mint mikor megtaláltam én egyedül a rejtélyek övezte szelencét…
[item=2534000]




Krisztoph Snow mondta:
Szerelem nélkül - tündérmese

Milyen az élet szerelem nélkül? Ne akard tudni. Az élet szerelem nélkül olyan, mint egy könnyek áztatta sötét verem, ahova csak akkor kúszhat be fény, ha valaki zseblámpát használ. Szerelem nélkül szinte bárkibe azonnal bele lehet szeretni, még ha nem is igaz vagy nem kölcsönös. Honnan tudom? Én is átéltem pontosabban élem napról napra ezt a borzalmas érzést. A szerelmem, aki valaha létezett mára csak egy emlék nem több, így nagyon nehéz találnom egy újat a helyére. De nem mintha lehetne helyettesíteni. Gyönyörű volt és kedves. Megértő. Lehet épp ezért nem pótolható. Na de történetem a kora tavaszi Londonban kezdődött, amikor még mindig úgy esett a hó, mint máskor sohasem. Letelepedtem pihenőre vándorutam közepette és azt hittem a szökőkútnál menedékre lelhetek. Akkor ismertem meg szívem hölgyét. Ahogy üldögéltem a szökőkút peremén egyszer csak egy őr szólt hozzám...

- Hé fiam! Erre a szökőkútra nem ülhet le élő ember! Ez a királynő tulajdona!

- Ugyan már jó uram! Csak egy kicsit megálltam nézni a vizet és már amúgy is fáradt vagyok a hosszú meneteléstől. Legyen egy csöppet elnéző!

- Nem-nem. Azonnal kelj fel vagy bevitetlek az őrszobára!

- Márpedig én nem kelek fel. Ha akarok itt ülök életem végéig. Nekem nem parancsol senki!

- Na jó gyere te mihaszna!

Azzal megindult felém, de mikor már egészen közel ért hozzám háta mögött megszólalt még valaki.

- Állj! Láttam az egészet és ha úgy akar leülhet. Engedélyezi a királynő. - szólt egy angyali teremtés, aki valószínűleg a királynő egy udvarhölgye lehetett. Már épp készültek tovább sétálni, amikor

- Álljon meg hölgyem. Tudhatnám a kegyed nevét? Mégis csak jó lenne tudni, ki... - mondtam udvariasan, de közbe vágott:

- Leila, az uralkodó családból. És téged hogy hívnak?

- Vad Bölény, tudja indiántörzsemtől rég elszakadtam, de a nevem rajtam ragadt.

- Értem Vad Bölény. Ha van kedved velünk jöhetnél a palotába. Gondolom te most koldusbotra jutottál, de mi segíthetünk talpra állni.

Ez meglepett. Furcsa hölgy, aki egy koldust a palotájukba invitál, hiszen valljuk be mióta leszálltam a hajóról én tényleg koldus vagyok. De tetszik a meghívás ezért...

- Köszönöm, alapjában tudni lehet rólam nem szoktam alkalmatlankodni, de ez egyszer tényleg nincs hová mennem ezért szeretném elfogadni a meghívásukat. Köszönöm, de tényleg! - mondtam nekik mosolyogva, de a királynő szólalt most meg:

- Ugyan kedves fiam - szólt mosollyal arcán - nem kell szabadkoznod, nem alkalmatlan a mi házunkban a vendég. Addig maradhatsz a jóvoltomból, amíg csak akarsz.

- Köszönöm hölgyem!

- Igazán nincs mit.

Azzal elindultunk és hátrahagytuk a parkőrt a szökőkútnál, ő meg csak nézett utánam, hogy lehetek ilyen mázlista.

Mikor a palotába értünk...


Folytatása következik...



Krisztoph Snow mondta:
A hazatérés...

Mikor a palotába értünk első dolgom volt, hogy palacsintát süssek a királynénak és a kedves udvarhölgynek. Tudtam, hogyan kell odahaza a faluban sokszor csináltam a tűz fölött. De itt is egyszerű volt. Mikor megkészült mind elfogyott.

Már vagy egy hónapja dekkolok a palotában. De egyik nap különös dolog történt. Késő, hideg délután volt, amikor egy sürgöny érkezett. Jó hírt kaptam. Hajó indul, még ma Amerikába. Vissza a falumba. Ahonnan elvittek. Gyorsan tehát el is köszöntem a királynőtől és az udvarhölgytől és már indultam is a hajóra.

Oda fönt a hajón nagy volt a készülődés. Mikor elindultunk, már kezdett alkonyodni. Nem szóltam senkihez csak leheveredtem fönt a hajókosárban és figyeltem az eget. Én voltam a kilátó!

Egy hét is eltelt a hajón, amikor egyszer csak földet véltem látni ezért lekiáltottam...

- Part a láthatáron! Part a láthatáron!

Mikor kikötöttünk fogalmam sem volt róla merre kell menni a falumba, de vettem a kikötővárosban egy korabeli térképet, amin egyszerre csak megleltem az utat.

Késő este volt már, ahogy gyalog megtaláltam a falumat. Ott nem hittek a szemüknek...

- Vad Bölény? Tényleg te vagy az? Azt hittük rég halott vagy! - Szólt a falu elöljárója, jelenlegi törzsfőnöke.

- Hát, kössz majdnem meghaltam, de rengeteg kalandot éltem át. Mi a helyzet ide haza?

- A Sámánunk meghalt. A fosztogatás napján. Most éppen választást tartunk egy új sámánra. Az lesz az új sámán, aki megtalálja az új utolsó fehér rózsát...

Megállt a szivemben az ütő. Én nekem kell lenni az új sámánnak.
Rögtön hozzá is kezdtem a feladatnak, elindultam egy kis éjszakai vándorútra.

Már a Hold magasan ragyogott ezüstös arca teljesen betelt, amikor kisebb felfedezésre lettem figyelmes társammal, aki velem jött...

- Nézd ez lehet az! Novembert írunk és tuti ez az utolsó fehér rózsa! Vigyük haza! Adj egy kést.

Mikor hazaértünk mindenki csodájára járt a növénynek és meg is választottak a törzs sámánjának. Így lettem én a törzsfőnök mellett a törzs második legfontosabb tagja. A törzs Sámánja! Az utolsó fehér rózsának köszönhetően.

Vége.


Írta: Krisztoph Snow
Szereplők:
Jegenye: Yemi
Jack kapitány: Blacki
Pinter: Podw
Vad Bölény: Krisztoph
Királynő: Anzséla
Udvarhölgy: Egyeske
 

Krisztoph Snow

Well-Known Member
The West Csapat
TW Times szerkesztő
Nem ide tartozik ez, de megosztom veletek:

Krisztoph Snow mondta:
Az ötös világ krónikái

Ismételnem kell magamat ma éjszaka. Amikor felébredtem másodszor is annyira más volt minden. Mintha egy másik világba cseppentem volna, de nem.. ez ugyanaz a kis sátorka, ahogy jobban körülnézek látom is magam mellett a kis fakeretes emlékképemet, amit szülőanyámtól kaptam, miután együtt vadásztunk farkasra. Nagyon régen volt és már alig emlékszem, ahogy orromban éreztem azt a mindig is különös illatú kölnit, melyről sosem tudtam megállapítani, hogy rózsa vagy lótusz szaglású. Ezzel együtt hiányoznak is azok a régi szép idők, mikor az indiánok híres öve után kutattam és ez töltötte ki rézbőrű életemet. Az a sok kaland, amit ott kellett átélnem manapság mind a múlté. Mind egy elveszett világban ragadt. Az összes jó történet ott maradt az ötödik földön, de talán a rosszabb emlékek is. Emlékszem például amikor egy napon útra kerekedtem - jó anyám bekészítette az útravalót zsákomba - és messzi tájra vágtattam, akkor még Viharral. Akkor voltam olyan fiatal és olyan bolond, hogy nem voltam képes hosszabb időn át megmaradni egy városban, amit talán sosem becsültem meg akkor, bezzeg ma.. hajjaj, de visszakönnyezném. De hát világot akartam látni.. megismerni az ősföldet, ahol atyáim küzdöttek életükért és megtudni mindent, sokkal többet.. miértekre akartam választ kapni. Első vágtám az apacsok táborába vezetett, ahova régóta beakartam állni, de nehézkes volt, mert nem kívántam csak úgy köszönés nélkül útra szállni, hisz egyből áruló lettem volna a nép szemében, de persze így is volt vita ám belőle, hogy miért keresem az ellenség társaságát. De hát mit is mondtam volna az otthoniaknak, ha nem azt, hogy szeretném megismerni hazámat, merthogy közben kiderült otthon még az hogy indiánoktól származom, bár a színemen ez evidens, hogy látszódott, de végül anyám Szissy vallotta be, mikor úgy látta jónak, hogy talált gyermek voltam. Nem zavart ez engem cseppet se, hiszen általában elfogadtam a dolgokat olyannak, amilyeneknek lenniük kellett, de pár hét után döntöttem el, hogy akkor felülök a lóra és nekivágok megtalálni az utamat.
Természetesen sokáig kellett utaznom, mire megláttam egy délibábnak tűnő várost, aztán végül leesett a tantusz. Megérkeztem álmaim földjére! Oda, amelyen már megannyiszor elmerengtem, hogy vajon milyen lehet ott az élet és lám most itt voltam. A város kapujában a hirdetőtáblán hatalmas vésett betűkkel volt kiírva:
"APACS TÁBOR" - alá pedig nem sokkal: "Amit a nagy Geronimo alapított"
S én ott lehettem, ahol a törzsfőnök munkálkodott, ott járhattam harcokra, ott ismerhettem meg új embereket is. Csakhogy hamar rá kellett döbbennem egy lényeges felismerésre, amely, már talán indulásom kezdetén ott lebegett felettem. Az én igazi otthonom Moonlight-City.. és az én családom, nem az apacsok közt él, őket nem is ismertem. Nem ők neveltek fel engem. Nem az ő jó és rossz oldalukat ismertem meg ahogy fejlődtem. Hanem az én bajtársaim az 5. birodalom hősei. Ott az én valódi helyem, igen csak erre nekem rá kellett jönnöm, mint talán a tékozlónak a Szent Bibliában, amit telepes anyámmal szoktam forgatni annak idején, mikor otthon minden békés volt és nem fertőzte meg tudatom a kíváncsiság vágya. Ha nem megyek el a hazámból, talán sosem értettem volna meg mennyire is nagy kincs nekem az, tehát távozásom törvényszerű volt, hogy értékeljem a birodalmi fekhelyet, a zászlajunkat, a sorozatos hadbahívót, a nemzeti kultúrát a közös fórumon, csakhogy mindennek már lejárt az ideje, bár értékeltem volna én balga levegőváltozás nélkül is. Mind csupa időpazarlás volt, az egész út! A legrosszabb az egészben, hogy hiába rágódom a múlton, azt nem lehet visszasírni! Egy dolog mégis vígasztal. Talán egy szép napon találok egy ugyanolyan jó helyet, ahol párhuzamokra lelhetek szülőföldem és új lakhelyem között, ugyanakkor merem remélni, hogy a jövőben nem követem el ugyanazt a hibát, amit korábban, de azt biztosan tudom, hogy azóta már benőtt az én fejem lágya, ha valaki egy új helyet javasolna nekem: Én nekem eszem ágában sincs oda költöznöm, amihez az ég világon semmi közöm, hisz ott idegen lennék teljesen és az idegeneket felfalják a farkasok előbb-utóbb. Nem kell nekem olyan hely még egyszer, amit nem tudok milyen lenne, mert értékelem az okulásom óta azon helyeket, ahol minden rendben van velem és ahol jól érzem magam, bármilyen hely is legyen az.
 

Krisztoph Snow

Well-Known Member
The West Csapat
TW Times szerkesztő
Tudom, hogy kalózos kaland, már van a játékban, ám ............de szép és jó lenne egy olyan is, amelyet játékos írna a westbe. :) egy kis aranyrögillattól sokunk hirtelen feldobódna és megihletődne :)!
 

Krisztoph Snow

Well-Known Member
The West Csapat
TW Times szerkesztő
;););) 201ra is kívánok mindenkinek sok-sok szerencsét, idei évre pedig kívánok békében, szeretetben teljes Karácsonyi ünnepeket eme versikémmel: :) :) :)

Muzsika. :)

Szent este.

Jégvirág csillan az ablak üvegén,
Megszületik kis Jézus szeretet ünnepén,
Megváltó lényed itt érjen bennünket,
Isteni fényességed lepjen meg gyermekeket.

Taníts szeretni millió emberi szívet,
Szelídítsd meg azt is, ki ölni képes,
De ölelni, már csak, akinek nehézkes,
Lépj érte és tudd... Senki sem veszt.


Fehér karácsonyt kívánok,
Hó lepjen be minden álmot,
S ünnepünknek keletjére,
Virágként hajt ki szívünk meglepetése.

Megnyugszik a rossz is, a csintalan,
Egy pár napra boldog is sok vigasztalan,
Aztán, ha telnek s múlnak ünnepek,
Megérthetnénk ez a kör ad életnek értelmet.


Urunk 2017. évének alkonyán,
A Nyugaton is ünnepelhetünk immár,
Az internet számtalan adatot rejteget,
De vajon megmaradnak-e mennyekben ezen fellegek?

Nézz szét szent este,
Hol internet lakható megleled-e?
The-west.hu az oldal címének elérése,
S bizony ám ez itt csak a reklám helye!


Kellemetes Karácsonyi Ünnepeket kíván ez évre is:

Krisztoph Snow bíboros atya.

 

Krisztoph Snow

Well-Known Member
The West Csapat
TW Times szerkesztő
Békésebb Új Évet!


2017-ben is történtek egyebek,
Mentek is ám a sárdobálások, haragok, mik épp kellettek a népnek,
Egy játék miatt, hogy legyen miről pletyizni,
Hogy kellemes álomra lehessen fejet hajtani s szemet hunyni..

De, hogy 2018 milyen is lesz?

Bízzunk benne nem golyót eresztesz,
A másik fejébe szavakkal,
Ó vagy, hogy te szájkaratét tanultál magaddal?

Óév és acél rácsok,
Atyám!
Idehányok..
Hogy folyton csak vitatkoztok,
Szeretet? Fogalmát nem használjátok..

Be vagytok zárva,
Magas falak közé egótok kastélyába,
De valójában csak egy szép kis cella,
Hogy is jutnátok, így ki a szabadba?

..Haraggal a szívben,
Ha, már egy játékban is lelketek ilyen,
Ha nem létezik benned együttérzés,
Legalább ne legyen helyette csak sértés..

Mit én kívánok nem létezik rá szó, úgy hiszem,
De talán, mégis: Sok-sok megannyi kegyelem,
Kegyelmezz a másiknak meg önös érdekeddel,
Ne játssz a tűzzel vagy lángra lobban fegyvereddel..

Béke jöjjön 2018-ra,
Béke az egész vad nyugatra, \o/
De, ha már késő ennek a világnak,
Gondolj rá nem vagy, még elveszve a valóságnak...




BOLDOG birkában gazdag ÚJ ÉVET!

http://prntscr.com/huhsw2
 
Utoljára szerkesztve:

Krisztoph Snow

Well-Known Member
The West Csapat
TW Times szerkesztő
pszt..

te!

figyelj ide:

hadd meséljem el a történetet
ami engem most megihletett
élt a földön egy rossz fiú
sok volt benne ám a bú

bú-bá-lálálá
bá-bú-lálálá
elvitték a lehetőségét, de tojtak rája
még ha aranytojás is lett volna, de nem az sajna

mert irt a csávókám fel a főnökséghez
elküldte kínját - baját de választ csak várhat ez
közben mérgelődött hogy is történhetett vele
holott csak vásárolni akart, hogy legyen röge

de hogy várjunk rögöt, ha hibák árja
vár bennünket erre a játékra
s még csodálkozni fognak, ha vége lesz
már előnyt se lehet venni, mi felvértez
 

Krisztoph Snow

Well-Known Member
The West Csapat
TW Times szerkesztő
Az Acélkazetta Forradalmasítása.

Haladni a korral
Erős buzgalommal
Mikor minden 2. nyitásod
Nincs is ahhoz foghatóbb..

..Hogy acélba van teletömve
Minden értéktelen rémálmod ez időre
Az idei eventre
S max. a keri veszi meg tartalmát rendre!!

De sebaj!!
Nincs elég kacat
Amég nem szórtuk tele a Földet
Addig szórjuk tele a wesztünket....................

Tudom, hiába írom a sorok forradalmát
Valószínű el se jut oda a tovább...........
Csakhogy, míg dobog bennem az élet
S látom magamon a küzdés jogát nem adhatom feljebb!!!!!!!!!!!!!!!!!

Vennék ki az acél ládájukat
Vinnék haza magukhoz értéktelen "ritkaságukat"
Tennének be helyére valami igazán lenyűgöző árukat
Hogy aztán joggal mondhassuk: Büszkék vagyunk rád valójában Vadnyugat !

Krisztoph
 

Krisztoph Snow

Well-Known Member
The West Csapat
TW Times szerkesztő
A mindenhatónak személyesen...

De más is megnézheti nyugodt szívvel, aki épp unatkozik:

Szép szavak.

Hajdanán, mikor, még boldog lehettem
Egy kis krapek bújt meg én bennem
Bár azóta lehet Őt ki se nőttem
Csak kezdenek fogyni szép szavak belőlem...

De, ami szívemen az a számon
Leírom, mit gondolok csak kicsit bánom
Múltra gondolva a jelent azért jóvá hagyom
S elvágtatok kissé szomorkásan hű paripámon...

Barátokra gondolok közben, kik mellettem
Lehettek volna, ha el nem marom azt, ki közelségemben
Élt és alkotva lőtt rekordokat a vadabb nyugat rónaságain
Elfagytak előlem, mögülem és mellőlem a barátaim...

Nem hibáztatok másokat mindezért én, már senkit
Csak én tehetek róla, hogy nincs velem senki itt
Ám, ha el lehetne hagyni az emlékeket, megtenném
Ki tudja: Talán magamat, még ki is végeztetném...

Mert, minek éljen olyan ember, kinek nincs valódi barátja
Akin legtöbben inkább keresztül néznek és még a jó is 10 is utálja
Kiért éljek én, ha temetésemen senki nem jelenne meg, aki számítana
Csak mert az állítólagos "barátaim" nem is ismerték valódi személyemet valaha...

Soha nem találkoztam velük lényegében
Interneten csevegtünk csak jó ízűen
De kit is enged a rendszer, így megismernem
Olyan, mintha a valóságot látnám részegen...

Hogy a viharba történt meg az eset?
A szép szavak mind érték vesztettek lettek
Ma, már nem számít semmit, ami "személyesen" történhet
Internet >>> Nem tudnak veled, már bánni az emberek...

Ahelyett, hogy találkozna egymással két jó barát
Lelövi egyik a másiknak párbajban a párnáját
De írhatnék én, még ennél is több példát
Erődharcban elfelejtjük, hogy az ellenfél is csak élné játékát...

Hova tünedeztek el a régi cimborák?
Kik a kocsmában, még hosszasan regélték egymás búját vagy épp nótáját
Mi lett azzal a "szép" szóval is, minek nevét leírni, már vétek volna
De leírom mindjárt legfeljebb elrabolja Rózsa Sándor banditája: Harvey A. Logan, a szikla koma...

Mert mindenki tudja, de aki nem az csak gondolhatja:
Az irigység szebb szavát elismerésben mérik sokak a hibájukból okulva
De sajnos, ma, már ezt a szót is elcsépeltük
Túl sokszor mondjuk a "gratulálok" szót mi együtt...

Na, meg a sorból azt se lehet kihagyni
Üzletről szól, már sok száz chaten mindenki
Nincs lassan olyan ember, ki ne a pénzre gondolna
Én se voltam kivétel ez alól sőt, nem tagadom soha...

De a $ a $ a $ tett volna emberré engem?
Miatta inkább egyszer az életben se léteztem
Mindent összevetve s világunk hibáit latba véve
Ha, már ide születtem, legalább élnem kéne, de csak vele...

Mert nincs esélyem nélküle
Lelkem bugyraiból látod menekülve
Magamat a poklokon is átküzdve
Űzöm-hajtom a vadat a nyugaton tépelődve...

Hogy mit csinál6tam rosszul
Hisz a lelkem kutyaszorítóba szorul
De töröm közben a fejem veszettül
Hol rontom el a dolgot, mikor vérem felpezsdül...


Krisztoph Snowtól >>> Annak, aki végig olvasta! :)

:oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops::oops:
 

Krisztoph Snow

Well-Known Member
The West Csapat
TW Times szerkesztő
:cool: Üzlet, semmi más... ....Vagy bármi, ki társ? ;)

Ez mind csak üzlet
Erőszakos az érintésed
Holnap, már kínja se lehet

A bajnak, mi elvitte az eszünket...

Ez mind csak üzlet
Oly büszke a tekinteted
Ha ma, még belefájdul fejed
Kitisztul minden ígérem neked...


Minden csak üzlet
A piac, a harc, a szeretet
Ahogy vásárolni is leküldenek
Miként átadod másnak az életed...


De bukik a pénz, az üzlet
Egyszer előtérbe kerül, ami etet
Szeress addig, míg teheted
Hogy a változásra nyitott lehess...


Ez immár mind csak barátság
Hova beérkezik végre 1 család
Pitty-petty pereputty, ha jobb tetszik

S most lájkold e posztot, míg az enyém beérik!

Krisztoph Snow

\ :) -
:)
- :) /
 

Krisztoph Snow

Well-Known Member
The West Csapat
TW Times szerkesztő
Halottaink napja alkalmából részemről sok szeretettel fogadjátok örömkönnyekkel... :)

Tiszteld az elhunytat!

Bárki is volt
Holtról csak jót
Halottnak csupán bókot
Történjen bárhogy!

Legyen bármi módon
Találkozol vele túl oldalon
Nem tudod, mi lesz ama napon
Midőn kegyelet vissza kell feléd vándoroljon!

Jó ember leszel vagy... ki se mondanám
Azzal csak a rút ördög játékát ront6nám
De én fogadom nem sebzek több emberi szívet
Inkább válok jó emberré, fakasztok könnytengereket!

Meg kell adnunk a tisztelgést
El kell feledni azt a sok büntetést
Amely rég volt, tán, már igaz se lehet
De én jól tudom pont emiatt kell élvezni a jelent!

Tiszteld az élőt is, hiszen miattuk jár a lábad
A temetőbe miattuk vesz irányt angyali szárnyad
Az életből való minden jó, amit magadba gyártasz
Ezt a bolygót kellene szebbé tenni, mire virul a tavasz!

Hagyd meg másnak
A Haragot hadd legyen csak
Nála, hiszen Te fénybe kell térj egy nap
Kezdődjön végre életedben egy szép tiszta lap!


Krisztoph Snow